Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
Két fiú. Irta Kouács lenő. Berci nagyot ásított és úgy szétterpeszkedett, hogy a padnak korhadt fája megrecsesent belé. Aztán lopva Tóni felé pislántott, aki valami regényen mulatott a szomszéd padban. Még öt pere hiányzott a hat órából. A katedrán nagy buzgalommal magyarázott a tanár; fiatal ember volt s így igen nagy élvezettel beszólta tárgyról, amely azonban az álmos hallgatóságot éppenséggel sem látszott érdekelni. A folyosón berregni kezdett a villamos csengő, a fiuk mozgolódtak, de a buzgó tanár csak nagynehezen kapta fel a kalapját. Tóni becsapta Paul de Kock-ot a padba, nagyot nyújtózott és rekedt, kellemetlen hangon odaszólt Bercinek: — Hova megyünk ? — Nekem mindegy... pénz nincs. Berci diadalmasan mosolygott. — Az a legkevesebb... lesz. .. Tóni tágranyította sötét, karikás szemeit és arcának teljes butasága azt látszott kérdezni, hogy: honnan. Tizenhetedike volt már ... és ... Félénkén, ostobán kérdezte meg a másikat : — Az őszi ? Berci gúnyosan vonta félre a száját és csak a kezével integetett. Hol van az már! Aztán szemébe húzta a kalapját, leakasztotta a botját a fogasról és csak annyit mondott: — Gyerünk! Tóni pár lépéssel mögötte lustán húzogatta maga után a lábait és koron- kint nagyokat ásított. Majd, mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, meggyorsította lépteit és belekapaszkodva barátjába, élénk rikácsolással megkérdezte tőle. — Te, hányadik tandíj volt az, amit tegnapelőtt ellumpoltunk ? — Harmadik-e... vagy második?... magam sem tudom ! — Hűm, az már fene dolog, többször aligha küld az öreg! Mi? — Ha nem küld ... nem küld... majd csak kerül pénz valahonnan! Piszkos szürke köd húzódott végig az utcákon. A gázlámpák fehér fénye helyen- kiut tejszeríi féuyfoltokot festett a köd sötét szürkeségébe és ebbe a fényes háttérbe élesen rajzolódtak az utcán járókelők fekete alakjait. Berci magas, vékony legény volt. Lapos, benyomott puha kalapja alól lom- posan lógtak alá barna hajfürtjei, ha- rangalaku télikabátja, franciás felfelé szélesedő nadrágja, lakk-cipője és világos- barna kamaslija volt. Az arca kissé fakó, a szemei karikásak. Az orra vékony, hajlott, a szeme szürke, apró, kackiás ba- juszkája alól el őmosol ygott halványpiros és duzzadt ajaka. A másik cigányképü, széles pofacsontu, vidéki gyerek volt. A szemei még jobban be voltak esve, mint pesti coll agájának. A ruhája uj, de gyakorlatlanul megválasztott. Osszebarátkoztak ezen a szabad-iskolán; az előadásokat sajnos hallgatni kellett, így tehát eljártak. Egyéb dolguk aztán nem akadt. Siettek is el az akadémiáról nap-nap mellett. Kávéházba, kocsmába. A pesti fiú már szokva volt hozzá — a vidékinek még uj volt ez az élvezet — aztán meg mégis akarta mutatni, hogy ő benne is van »életrevalóság.« így hát vele tartott. Elmulattak. Hol tízig, hol éjfélig. Néha még kapuzárás előtt, máskor meg már kapunyitás után kerültek haza. Sok pénz kellett és Tóni az ő becsületes vidéki eszével úgy okoskodott, hogy ha nincs pénz hát békében kell maradni a következő elsejéig. Aztán egyszerre megtanulta a nagyvárosi Bercitől, hogy hogyan lehet pénzt szerezni. Az 86
