Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
merről Zoláig. E naivság nem dadogás, hanem a bölcs, a világszellem öntudatlannak látszó, mosolygó ereje, önkénytelen szépsége. A lángész naivsága az az üdeség, amely e világ tenger szépségét örök közvetlenséggel, sőt tisztábban, ragyogóbban tükrözi, mint Arany János Dunája a partjain meredő várost és hegyeket. Ezek a mi tehetséges modernjeink, olykor mélyebbeknek, okosabbaknak látszanak, mint Jókai, mégis, ha lényegébe látunk a dolognak, érezzük, hogy az ő verejtékes stádiumok, utánzóit eredetiségük mily igen alatta marad Jókai elragadó varázsának, miként a villamos-lámpák fénye elsilányul az örök nap egyenletes világa mellett. Érdekes összevetni az elhanyatlott század két utolsó nagy regényíróját: Jókait és Zolát. A magyar mester nem törpül el a francia előtt, sőt való egyénisége csak tisztábban domborodik ki az egybevetésnél. Lényegében mindkettő naiv. Zola ugyanazzal a fönségesen gyermekes lázzal búvárolja a föld kiütését, az emberi állatot, amily égő szerelemmel álmodozik Jókai az isteni emberről, A különbség temperamentumokban rejlik : Zola az igazság nessus mérgétől, elhódítva ir; Jókai az örök széptől, örök- ifjuságtól mámorosán ! S mellékesen szólva, mégis mi a szebb : az apró-cseprő emberi igazságok, avagy a nem múlandó isteni szépség? Jókai ezen kiválasztottak egyike, akinek szinte .személyes közelségét érezzük gyerekségünk óta. Őt szerettük, mielőtt tudtuk volna jelentőségét, mint ahogy szeretjük az édes apánkat, amikor még csak gügyögünk, de nem értékelünk. Mindnyájunkban, élőkben és születőkben, van valami Jókaiból, talán a legszebb a legnemesebb! Olyan ő számunkra, mint Homeros Nagy Sándornak : m agyar nemzedékek akaraterejét, idealizmusát acélozza meg mesehősei varázslatával. Jókai azzal, hogy az emberi erő és akarat, mindenhatóságát oly elbűvölően kideríti, joggal számítható az emberiség nagy evangélistáinak kis gárdájába. S ez a tiszta ideálista sohase moralizált. Olcsó bölcselgéstől megóvja magyar lelkének legpompásabb kivirágzása, amelyre sajnos, angol szó van csak: a humora. De erről értekezni nem lehet. Itt a kritika botanika lenne, ennek a virágnak szépségét mindnyájan érezzük, de lepréselni, nem, ezt hagyjuk a tudósoknak. Jókai egész szivét odaadja nekünk: ime, szeressétek. Ez a költői nagyság titka, titkok titka. Ez teszi Byront, Heinét, Petőfit is oly bizalmasunkká, annyira mienkké. Jókai is ilyen kritikus, aki a maga jóságát, szépségét, gazdagságát alakjaira ruházza, mint ahogy Shaks- pere szomorú királya a didergő Tamásra dobja a királyi palástot! Költő sorsa a nő; így változtattam Jókai mondását. Háromszor virágzott az ő nagy szive. Az első szerelem örökillata ott lebeg első regényeiben. A nagyasszony emléke, aki gyöngéd, dicső alvajárót, meseország királyát vezeti az élet rögös utain. A másodvirágzás édes-bús emléke ott fehérük legszebb regényeiben. Noémi a rózsák szigetén. Egy liliomfehér lány tündérkertje a valóság tengerén. A harmadik asszonyról nem szólnak a mesék. A nagy álmodénak felnyitották a szemét, hngy újra lecsukódjék! * Ez az első március idusa, amelyen nincs többé. Láttam ibolyás szemeit, amelyekben egy mesevilág tükrözött. Hallottam édes-bús hangját, amelyben egy álom világ zengett. Lehet, hogy olyan csodálatos lenyek nem léteznek e földön, a milyenekről ő irt, de ő volt, ő élt és ez elég nekem, Hát van szebb mese, mint az ő élete és van csodálatosabb lény mint ő? A költők nem e világból valók, átutaznak a földön, elszórják kincseiket s mi azt mondjuk : költemények ! luhósz Gyula. 82
