Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
72 >an emelkedik ki egy pompás két emeletes négyszeg épület, ez a nemzeti múzeum. Kapujában megállapodva édes elragadtatással andalogtak szemeim e drága nemzeti kincsen , midőn hátam mögött két falusi atyafi állapodott meg, kik szinte azt tették a mit én, tudniillik bámulták az épületet, csak hogy más érzelemmel és gondolattal, mint én, a mint kiejtett nehány szavuk tnnúsítá. — Hej sógram ! de derék egy kaszárnya -— nyilatkozott az egyik nagyot sóhajtva, mintha utána gondolta volna — be kár annak. — — Nem kaszárnya ez sógram! — jegyző meg a másik — hanem én azt gondolom, hogy valami nagy urnák a palotája. — — Nagy űré barátim! — szólék az atyafiakhoz — de igen szegény nagy űré, mert nézzék ez a kis kert is alamizsnából készült, s a palota is csak félig kész belől, bár eddig is hétszáz ezer forint van rá költve. — De hát ki légyen az a szegény nagy űr, ki hétszáz ezer forintos palotába kapott, és nem tudja bevégezni? — kérdé az egyik atyafi. — Ez a szegény nagy űr a magyar nemzet, és az a díszes palota, ha hallották hírét, a nemzeti múzeum, melyre a nemzet alyjai az 1832—36- iki országgyűlésen eleinte 500,000, később 700,000 forintnyi összegei határozlak, s melynek építése 1837 június hóban meg is kezdeteit, s 1845-ben be fejezteiéit, — feleiéin. — Édes űr! maga ügy látszik jártas e dologban, mi soha nem hallottunk ezen nemzeti múzeumról, megkérjük szépen, beszéljen nekünk erről valamit, hogy azután mi is elmondhassuk otthon a mit láttunk, és hallottunk, mert hejh! szeretnek ám azok a mi lakos társaink tudni, tanulni. Szép nyári est volt. A nap nyugovóban állott, s én a falusi atyafiakkal a múzeum udvarára léptem, s megállapodtunk annak homlokzata előtt, melyet nyolc korinlhiai oszlopsor emel. Az épület föbe- járásához, mely egy magas emcldérre (terasse) nyílik, 29 lépcső vezet, s e lépcsők egyikére telepedtünk, hogy annál kényelmesebben elégíthessem ki hallgató polgártársaim kívánságát. — Édes barátim! — igy kezdőm előadásomat — én magam is járatlan vagyok Izraelben, de a mit könyvek, s hallomás után tudok e nemzeti múzeumról, szívesen elmondom, ha kegyelmeteknek örömet szerezhetek azáltal. E pompás épületet Pollák Mihály akadémiai építész kezdte meg, ki 1855-ben Pesten meghalálozott. Nézzék barátim! ott az épület homlokzatán azon nagyszerű szobrokat, s azon díszes oszloppárkányt az M on t i Rá fa e I szobrász müve , az ö mintái szerint öntettek a Förslerféle öntödében Morenberg építész fetügyelésc alatt horganyból a házosucsmczöben lévő alakok. — Ugyan édes ur! megtudná nekünk magyarázni, mit jelentenek azon borzasztó nagy alakok? — kérdé az Cg-yik polgár, kinek tudvágya tetőpontot ért, miután soká bámészkodva nézdelte a homlokzaton lévő óriás alakokat. — A tér közepén babért osztva Pannónia ül; balról a festészet kíséretében a s z o b- r á s z a t jő ; olt a szegletalak ősz 1) n n á n k a t ábrázolja; ennek megfelelőleg átellenben a sebesen kanyargó bősz folyam Tisza látható. Ott ama kél kitűnő alak a védjstennő előtt megjelenő T ö r- I é n e t és H í r. Ez azon szoboresoportozal röv id magyarázata. — — Ugyan kérem édes ur! mondja el nekünk ezen nemzeti intézet történetét, mert úgy érzem, hogy mióta csak ennyit is tudok róla, különös vonzalommal ragaszkodom hozzá, — — Édes barátim! — folytatám — mielőtt ezen intézet történetét megkezdeném, lehelten egy nagy férfiú nevét meg nem említenem, ki nagy ősök unokája, és egy nagy férfiú atyja; ki ha semmit nem tett volna is hazájáért, eleget telt azáltal, hogy oly fiat adott annak, kinek nevét még a hálás maradék is szent áhítattal említi, s kinek emlékére mindig büszke leend a magyar. Azonban c nagy férfiú, ki ilyen fiat adott a hazának, maga is olyan tulajdonokkal ékeskedett, s oly lelteket vitt véghez, melyek neki a hazai történetben kitűnő helyet biztosítanak. E halhattan férfid gróf Szécsényi Fér e néz, a nagy István édes atyja, a ki a magyar nemzeti múzeum felállítását indítványozd , nemcsak . hanem valódi nagyszerű ajándékai állal ennek alapját is megvetette. — Midőn a Szécsényi nevet említem, embereim mintegy öszlönszerüleg kalapjukhoz nyúltak, s buzgóságra gyűlt arcukból azt olvasám, hogy imáznak, és én darabig elhallgattam, hogy ne háborítsam buzgó imájukat, melyet a nagy hazafiért robognék az ég urához. Ok valósággal imáztak, mert az egyiknek ajakéról, midőn kalapját feltette, e szavak sóhajtottak el: — Isten halld meg könyörgésemet, és add vissza öt minél hamar ébb ez árva hazának ! — — Ugyan megkérem szépen kedves ur! beszéljen nekünk sokat igen, sokat e nagy emberről, mert mi habár szegény együgyű falusi polgárok vagyunk is. még is kívánjuk ismerni hazánk nagy embereit, s azoknak honfiúi dicsőségében szerelünk oszlakozni. — Midőn gróf Szécsényi Ferenc életrajzához akartam fogni, megkondult az esti harang, s embereim felkeltek. — Édes ur! — mondá az egyik — mi pörös dologban vagyunk Pesten, ügyvédünk esti nyolc órára rendelt magához , mennünk kell. Tegye meg édes ur, jöjjön el holnap e helyre, megfizetjük fáradságát. — — Jutalom nélkül is szívesen megteszem! — bizlatám őket, s azzal elváltunk, s holnapi beszélgetésünket más levelemben adom elő. Kacor Dezső.
