Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
így ballagtam, ábrándozva: egykor A hazának mily kincset hagyok . . . S a ki láta, mit gondolt felőlem V Azt Ilivé tán, hogy tolvaj vagyok. Petőfi Sándor. Egy kép a hidegországhól. (Elbeszélés) Győri Vilmostól*) Véres harcok színhelye voll nem régen az az egykor olyan boldog ország, a hol mind meg történt, a mit elakarok mondani. Idegen nemzetek seregei harcolnak olt most, ahol azelőtt, hosszú, hosszú évek előtt a szabad tatár futtatá végig paripáját, s gyorsabban száguldott keresztül a sík rónákon. mintha szélvész mint a zivatar. Abban a kis félszigetben történtek ezek a dolgok, a mely félszigetnek neve Krim: s a melynek szépsége magára vonta egykor a minden oroszok fejedelmének figyelmét, s a melyet ez azután el is foglalt szépen, a chá- noktól, a kik Krim örökös urai voltak. A cárnő azt ígérte akkor a tatároknak, hogy bizony ne féljenek semmit, jó dolguk lesz ö nekik az ő uralkodása alatt, jobb mint az előtt. Majd küld ö emberséges embereket, a kik atyailag fognak gondoskodni róluk. s nem lesz náluk jobb ember a világon. Eleinte ilyformán volt, de az idő eljött mikor megváltozott minden __ Ez en emberséges emberek gondoskodásáról akarom feljegyezni e néhány sort. melyekről senki ne gondolja, hogy túlságos szigorral vannak írva. Történlek már ezeknél szebb esetek is, a melyek hallatára elborzad az ember, s jámborúl rámondja. „Ez lehetetlen!“ Hogy pedig még is lehető és nem le- hetlen, azt az tanítja, a mi megtörtént. I. Metsző szél sivított keresztül a fák le- véltelen gályáin, s hordta magával a havat, mely apró pelyhekben szálingott alá. *) Ezen ifjú novella Írónkra különösen ligyelmez- etjük olvasóinkat, — belőle egyik legjelesebb Írónk fog válhatni S z e r k. Olyan jó ilyen időben benn ülni a me- legszobában, s a kandalló pattogó lángjai mellől ki ki nézni abba a zivataros időbe. mint kavarog a hó, miképen sivit, zug a szél. — Bizonyosan ezt tartották Kotlák lakosai is, a kik ott laknak Krímnek délkeleti részén, nem nagy távolban a hajdan oly szép és oly jeles várostól melynek neve volt Sudak, s melyből ma már csak puszta romok állanak fen. egy erödítvényt kivéve, a hol a kozák urak szoktak tanyázni. Kotlák falu lakói pedig emberséges tatárok lévén, hagyták zúgni azt a szelet, és esni a havat, a mint annak tetszett, bevonullak a maguk tiszta gunyhóikba, nem gondolva vészszel, zivatarral semmit. Alkonyat felé járt már az idő, s csak a földet boritó hónak lehete köszönni, hogy iné«- is oly világos volt. A meglehetős o «J o o nagyságú tatárfalu egyetlen hosszú utcáján élő alakot nem lehete látni, a fekete hollókat kivéve, melyek vagy a fák gályáin csoportosultak össze, vagy a kémények mellé vonták meg magukat. Csak az alacsony gunyhók ablakaiból előtörő világosság mu- tat la, bogy itt embereknek is kell lakniuk. Az idő mindig homályosbulni kezde. a szél még sivítóbb, még metszöbb lön , midőn egyszerre néhány lovas léptetett halkan a falu felé. Torzonborz szakállu férfiak voltak mind, fejükön mélyen ráhúzott süvegekkel, melyek színét a rajtok levő hó miatt nem lehete kivenni. Hanem az a hosszú lándzsa, a melynek nyeléről lecsüggö szíjba jobb karuk bele volt fűzve, s a melyet a kengyelvas mellett szokás hordani, azután meg a csapat vezérének kezében levő kis kurta ostorka, melynek neve kancsuka, első pillantásra elárulták, hogy ezek a koz á k u r a k. Voltak számra mintegy hatan. Apró lovaik hosszú léptekben haladtak, fejüket lebocsátva, s biztos lépéseket téve. a hó alatti sikamlós utón. A csapat nem hosszú haladás után egy ház előtt megállóit, mely a többi gunyhók- nál nagyobbnak látszott lenni. A parancsnok nem szállott le lováról, hanem kezébe fogva a lándzsát nyelénél.
