Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
S ragyogj öröKkt a szabad hazára! Győztünk! Győzött Bem s a szent háború! Menekülő honvédek, nép: Fussunk! — Petőfi, fuss, — elveszve a harcz! Tízannyi ellen — nem szégyen, ha vesztünk! — De holnap visszafordulunk, s mi győzünk! — Petőt i: Oh, buknod kell hát mindig, szent szabadság, S kik elbuktatnak, mindig a rabszolgák! Menekülők: Nyergembe kapj! — Fogd zabláját lovamnak! Harcz, diadal lesz új, — Petőfi nincs több! — Te nem veszhetsz, — — s nyomunkban a kozákok! — A nemzettipró hadd tiporja földünk, Csak el ne gázolják e föld virágát! Petőt i: Ti menjetek, de én nem mozdulok, Én mondtam azt, hogy itt gázoljanak rám A győzelemre vágtató vitézek. Menekülök: De nem bajtársak, diadalra szállva: A győztes zsarnok üldöz im halálra! Petőfi: Vont karddal várom én hát s tárt kebellel A vad poroszlók lándzsa-rengetegjét, Felfogva a hazának szánt döfést. Éljen a szabadság, éljen a haza! (Menekülök el, — az üldöző orosz lovasság elörohan lándzsa-szegezve. Vad harczi riadal közt hirtelen sötétség borítja el a színteret. A halálos zaj még egyszer kitör s aztán elcsendesül.) 2 Jelenet. Klió jö a Múzsákkal fehérben, másfelől Hunnia a nők kíséretével, gyászban, koszorúkkal.) Klió: Ég lányai, Múzsák, Szende szüzek, Lábujjhegyen, halkan Lépkedjetek! Mint harmat a fűre, Szálljon puha lábunk, Óh, hátha a költő Sírjára találunk ? Álmát ne zavarjuk, Ringasd, siri csend, Obi hátha a költő Nyugszik odalent! Múzsák. Álmát ne zavarjuk, Ringasd, siri csend, Óh, hátha a költő Nyugszik odalent! J7 h unnia. Föl, Hunnia lányai! Sírva, jajongva, Zokogjon a bérez, völgy Hangos panaszunkra! Verjük föl e gyásztért, Add vissza, oh föld, Kit durva poroszlók Lándzsája megölt. Nők kara: Verjük föl e gyásztért, Add vissza, oh föld, Kit durva poroszlók Lándzsája megölt! Hunnia : Viharfelhőként rontsunk, gyászos nők. e földre, Szemünk záport, villámot ontva, ajkunk dörgve! Nyíljon meg mind a sír, mutassa meg lakóját. Rázzuk föl, —- hol van ö? Tépjük föl takaróját! Ki látta halni őt?... Élve pihen e helyütt! Jaj szónk riaszsza föl, s lelkünk belé leheljük! Nők kara: Ki látta halni őt?... Élve pihen e helyütt! Jajszónk riaszsza fö!, s lelkünk belé leheljük! Klió: Ki vagy, sötét gyász, szörnyű szózatoddal? Hunnia: En az anya vagyok, — anya vagyok! Legdrágább fiam, kiért jajgatok. S te, hűvös részvét, csőn les bánatoddal? Klió: Én a hírnév vagyok, — élet vagyok. Dicső fiadnak életet adok! Hunnia : Óh, úgy-e él? Halljátok, él fiam! Klió\ Hírében élsz te is, — ő halva van! HunniaÖrök hír, úgy-e? De mit ér ez nékem? Ah, add vissza őt a hírért cserében! Klió: Szerelmed önző: fogva tartanád, Kebledre zárva, szived magzatát, Nem hagyva, hogy túl földi bún, viszályon Mesistenűlve, csillagába szálljon, Mint Orpheus, s mint más félistenek, Előbb kik hős-halált szenvedtenek. De semmi egy arasznyi földi lét! — Hős, nagy fiad hány halt, s nem mind tiéd r Ez élet semmi; csak ha már e földrűl Elszállt az ember, lesz, hogy megdicsőűl! O égi honában Fénylik mosolyogva,
