Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
218 Olympia vev^ töl Az istenek atyja. Hantjára virágot Oh, hadd tegyenek Zeusz lányai, Múzsák, Az égi szüzek! Múzsák: Hantjára virágot Oh, hadd tegyenek Zeüsz lányai, Múzsák, Az égi szüzek! Hunnia : Mutasd meg hát, hozd őt karunkba perczrp, S már égre nem kiált szivünk keserve! De látni harczra szállva öt dicsőn. S álmodni: hős lantjával visszajön, Álmodni lázban, várva évről évre. Csüggedve ma, s holnap megint remélve, Míg sajtoló kétség súiya alatt Vérző szivünk lassanként elapadt. S elszáll a század, lomha szárnyú sasként, Reményünk karma közt, tépett galambként: Oh, szörnyű! . .. Szörnyű, hogy meghalt, s oh képtelen, Hogy ember örök életű legjmn, S még sem hihetjük, hogy ő már oda, — Petőfi meg nem halhatott soha! Klió: Valóban, jól mondád: ő halhatatlan. Hunnia: Meghalt? El? Oh, mi rejtély van szavadban! Klió : Ne kérdd s ne tudd Örök misztérium van Ez istenektől irigyelt titokban Eltűnt az éjben az éj csillaga, De a napfénynyel rátok virrada. Egy hősi harcz volt teljes élete, Halál ily hősön mikép győzhete ? A harcz az élet, — béke a halál. Ily láng csak égbe, vissza, — sírba sohse száll! Hunnia: Oh, jó, ha eltűnt, mint a förgeteg, Földet-rázón, alig születve meg. Nem az dalol csak, kinek lágy szaván Szellő elül, s főikéi a csalogány: Az a haza költője, a ki lantját, Ha keblén égi háború rohant át, Akkor veri, agya ég villámokban, S csupa mennydörgés, a hogy szive dobban! Ezt add nekem hát, holt költőm helyett, Ki kárpótolja veszteségemet! Az ő szavát csak!... ezt visszhangoztassák, Zengj hősi dacz, hajthatlan férfiasság, Magyar becsület, szabadság s haza, — Eszményi élet, miként jelszava! S hogy lantja bája a zordon telet Altassa el s keljen mint kikelet. A szent természet szépségű ruházza Nem hervatag virágként a hazára. Teremtsen édent e föld vén szivébe, A szerelmet ültetve a közepébe, — De első szenvedélye lángjai Hatalmával e kertből irtsa ki Mi gaz. mi kígyó, ránk fogat csikorgat, Mi gyilkos ellensége a magyarnak! S lángot leheljen ő érte a dal, Telve dicsőségteljes bosszúval. Bosszú fejökre, kik szivünk megölték, — Ily lantot adj, — s legyen övé dicsőség! Klió: Megkaptad lantját már, s örökre zeng, Ragyogva, mint csillagja odafent! Miként az árnyék naplement után, Neki dicsfénye nő túl élte alkonyán. Hol sírja? — többé nem találhatod. Sírjából csodaforrás fakadóit. Elő vize elönti a hazát, S égig csapong, mint áradt délibáb. És elme, szív, mind csak rászomjazik, Árjában mind magyarrá változik! Idegen szellem elfúl tengerében. Mert népe lelke él költészetében. Még az irigyek is, kik megtagadják, Vak lelkek, meg nem látva lelke napját: Kasztálnál lelkesítőbb s édesebb Örök forrásából merítenek! S im hontalan Múzsák, benne találunk Megújhodást, hogy romba dőlt világunk!... Ha őt megtalálnék: Homér sírját látnok, Virgil hősi lantját, Ovid édes ajkát, Anakreon báját. Tirteüsz hadi lángját, — Hősiség, szerelem Mind sírjában pihen! Sírj hát, de enyhülj búdnak könnyítői te, Felhő, szivárvány gyászkeblü szülője! Óh örvendezz, reményed nincs oda, A nemzet él, s nem hullt el bajnoka! Hunnia: Reményem sóhaját te ismételéd! Klió: Márványba, érczbe én véstem nevét! (Előtűnik Petőfi szobra a segesvári ormon .) Nézd, — egy betűje! (A szoborra mutat.) Hunnia: Oh, hála neked! Klió: Oh, nők, ha gyászotok hű: örvendezzetek! Fonjuk meg örökzöld Babérral a rózsát, A lángszivű dalnok Lantját koszorúzzák.
