Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz
PESTI HÍRLAP VASAFTJAPJA 1926 január 24. 3-7 ,d. el párizsi rójuk, Jó- „•lbeszélései xöldet. e a budapesti .iám volna Jókai- -, ami nagy megtisz /ina számomra. Ámde m ... Diákok közt diákéletet él- ^ ott és a kiváló iró úgy tűnt fel nekem, mint az eíerJieíetlen égbolt csillaga. Egyezer mégis Játhattam. Egy nyári napon kocsin vonult el előttem, (e most már távoli időben még nem volt autó Budapesten), afféle kétlovas hintón, melyet zsinóros men- lbíjl virágos kalapu magyar kocsis kinyújtott karral, sebes iramban hajtott. Bármily gyorsan is vonult el a fogat, — melyhez hasonlót többé már nem látunk — nagyon tisztán őrzöm emlékezetemben annak a szép aggastyánnak a képét, ki egy csinos fiatal nő oldalán ült benn. Jókai Mór volt ez, aki ekkor körülbelül 80 éves lehetett s nemrég vett nőül egy nála 40 vagy 50 évvel fiatalabb hölgyet. Ami csak becsületére válik. Es emlékszem még a gondolatokra, melyeket e kép ébresztett eszeimben. Ez öreg úrral, aki vágtató lovaival hirtelen eltávolodott az Andrássy-ut porában, egy világ tűnt el szemeim elöl. Egy réges- rág kimúlt világ. Egy letűnt korszakot túlélő férfi vonult el előttem, aki ifjúsága teljében résztvett a 48-as forradalomban és Kossuth oldalán küzdött hazája függetlenségéért. volt közös — kérdezem önök öl — a fiatal franciában és az agg mesemondóban. akinek emlékezete mélyén egy hajdani kor emlékei zsongtak? Mi volt közös? Mi volt bát közös bennünk? Ez volt: Jókai Mór és vele együtt az egész korabeli nemzedék, a francia eszmék iskolájában nevelkedett. A mi 48-i forradalmunk nyomán született meg a magyar szabadságharc; e nagy küzdelem hősének, Kossuth Lajosnak, ugyanazok voltak a politikai eszméi, mint Lamartine-nak. Jókai Mór pedig ismerte és szerette nyelvünket és irodalmunkat. Müveinek sugalmazni ugyanazok a férfiak, akiket én is szeüemi társakul fogadtam: Balzac, Hugo, Michelet é? Quinet. Ha a kocsi megállóit volna és az agg mester leszállva szóbaej-eszkedett volna a járda szélén álló francia ifjúval, rögtön kitűnt volna, hogy nem vagyunk idegenek, mert a szavak értelme azonos lett volna mindkettőnknek, a gondolatok és érzelmek pedig ugyanazt a hangot csendítették volna meg bennünk. Ez volt az első és egyetlen találkozásom azzal az íróval, akit ma ünnepiünk. Ám, mégis, tévedek. Gyakran láttam öt viszont, helyesebben a lelkét, a pusztában, a nagy magyar alföldön, melynek felülmúlhatatlan festője. Mikor, Magyarországon voltam, nagy örömmel indultam el vakációra valamelyik diákbarátommal együtt, hogy néhány napos kirándulást tegyek az alföldön. Előszeretettel választottuk a nyár legforróbb napjait barangolásunk céljaira, mivel ez időpontban legcsodásabb a puszta. Olyankor néhány napig kezdetleges de pompás életet éltünk. Sohasem fogom elfeledni azokat a hosszú nyári nappalokat és éjszakákat, melyeket a pásztorok körében töltöttem. Semmi sem háborgatta a pusztaság csendjét. csak a fehér-fekete gólyák röpiilése, a vadkacsák csapatainak gyors rebbenése és a lassan mozgó háziállatok, melyek ott nagy testvéri közösségekben egyesülve élnek. Hol a csikósokat látogat tam meg s kis lovaikat, melyekből annak idején majdnem összes párizsi fiakkerek lóállománya kikerült. Hol a gulyások közé vetődtem s fehérszörü, óriás szarvú ökrök közt jártam. Máskor még a juhok közé ültem, a számadó juhász közelében. Midőn leszállt az est, a fehér gyolcsruhás lova,sok szörin ülve a lovaikat űzőbe vették az elszé- ledt barmokat; és az óriási csordák engedelmesen gyülekeztek az elszáradt fatörzs s a szalmazsup köré, mely a tábor tanyáját jelezte. Ekkor a tűzhöz telepedtem, az üst mellé, melyben gulyás főik Kiki ujjúval hámozott ki a vörös tálból burgonyát és marhahús szeleteket. Mikor a számadó juhász úgy vélte, hogy valamennyien eleget ettünk, rögöt vételi az üstbe. Majd pipára gyújtottunk, néhány szót váltottunk, és báránybörruháoa csavarodva a világ első napjainak békés hangulatába elaludtunk. Jókai Mór képe leküzdhetetlenül eme, az ifjúkori emlékeimhez fűződik. Jókai egész nemzedéke, ez a nag'-xzerü 48-as nemzedék (mely a magyar nemzet legnemesebb alakjait foglalja magában) a francia szellem befolyása alatt állt. Később minden megváltozott, más befolyások léptek a mienk helyébe. De, azt hiszem, az eltört láncot ismét össze lehetne kapcsolni. Párizs legerdekesebb asszonyánál. Beszélgetés Madame Colette-tabPárizs, január. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) A ház, ha ugyan szabad ezt a cukorskatulyát háznak nevezni, — a Bois de Boulogne szomszédságában áll. Tavasszal, amikor zöld köntösbe öltözik az erdő, ez a ház itt, mint valami szemérmes leányzó, elbújik a lombok mögé; idegen akkor, lia erre jár, csak a zongoraszót hallja, amely olyan melegen, .ágyán nszik a zöld zsaluk redőnyein át a bois felé,, mintha nein is emberi kéz érintené a billentyűk felér fogsorát. Télen kacérkodik ez a ház. Ha tavaszba! szemérmes leányzó, most érett szépasszony. Megállításra kényszerit mindenkit, az ember úgy néz föl rá, olyan vágyakozó pillantásokkal, mint jogász korában az első ideáljának — édesanyjára, akinek mosolyában több izgató ígéret volt, mint a leánya ügyetlen csókjában. Aztán bent a szalonban ... Itt illatok úsznak, amelyeket analizálni bajos. Partom és virágoskert illata, egyik pillanatban buja, részegítő, - a másik pillanatban már úgy érzem, mintha egy tizen- hétéves leány fehér báliruhája volna a közelemben — bál után, amikor az ibolyacsokor már elhervadt rajla ... A sarokban alszik a zongora. Kint, az üvegajtó előtt pedig a kert. A verandán verebek csipognak. Bent langyos melegség van. A virágos se- lyemkárpitös karosszék melletti kis gyöngyházzal Madame Colette. kirakott asztalkán Rousseau könyve. Az, amelyikben gyónt. Kezembe veszem a könyvet, lapozgatok benne.’ Sorok, mondatok ceruzával aláhúzva. Jegyzetek. Ez a könyv nein dísznek van itt az asztalon, ezt a könyvet sokat forgatták ebben a házban. Egy rendkívül'érdekés, szép'asszonyi fej hajolt e lapok fölé, Párizs legérdekesebb asszonyáé, Madame Oo- leite-é, aki ebben a cukorházikóban éli nagyszerű, tartalmas, értékes asszonyi életét. Bevallom, én mindaddig, amig ö jókedvűen trillázva meg nein jelent előttem, — egy szigorú, komoly francia kékharisnyá-nak képzeltem el Amikor aztán karon fogott és azzal a kijelentéssel, hogy ..ez a szalon rideg“-— fölvezetett a maga szobájába —, akkor már agy éreztem magamat, mintha nagyon régen ismerném ezt a közvetlen, kedves, bájos francia asszonyt, akihez nem is interjúért jöltom. hanem beszélgetni divatról, színházról, nőkről, férfiakról, Párizsról s egy kicsit — nem sokat és azt sem túlságosan komolyan — irodalomról, életről. — Nézze kérem,.— mondta Colette asszony — üljön oda a sezlon sarkára. Az uég messze van a kandallótól, ott nincs olyan meleg. Aztáii itt van a cigaretta, gyufa, gyújtson rá, a noteszét, ceruzáját legye el, a Pánit (Patti jól raegíermett buldogkutya, amely velem szemben egy; karosszikben elterperz- kedv’e morgóit, rám kitartóan) , ne simogassa meg. mert magát nem ismeri és megharapja. Voliá. Éi pedig lekuporodok ide erre a pufra. Yoilá. És Coleite asszony leült elém, (örökösen mag alá huzva a lábait, a jobbkezével rákönyökölt térdére, kissé oldalt hajtotta a fejét, aztán mos lyogva igv, szólt: — Tegnap voltam a Palace-ban. Megnézte az uj reviit. Nem tetszik. A. színpadon már nagyon felöltöztetik a nőket'. A nézőtéren több volt a: cSU paszság. iinul. a szinpádon. Nevetett. Eles, hangos, kisleáuyos kacagás volt Colette nevetése. "A mozdulatai, a gesztusai is azok. Néha olyan, mint egy rakoncátlan nagy gye- rek. — Hogy tetszik magának Párizs? — kérdezi hirtelen, a választ azonban meg sem várja és már mondja a másik kérdést: — Mit szól a párizsi nőkhöz? — Olyan szépek, mint a magyar nők. — A magyar nők? — mondja Colette asz- szony — nem ismerem őket. Azt hiszem azonban, hogy a nők mindenütt szépek. Nekünk párizsiaknak nagy segítségünk a modern divat. Kövid szoknya, rövid baj. Még a szeme is mosolyog Colette asszonynak, amikor utána mondja: — Lássa, én is levágattam a hajamat. így aztán, aki nem ismer, az nem is hiszi el rólam, hogy már tízéves kislányom van és hogy a férjem . . , Az nem igaz, amit Párizsban biresztelnek, hegy a negyedik, nem, ennyire szeszélyes azért nem vagyok. Az sem igaz, hogy ismét válni akarok. De azért ueiu haragszom, bogv annyit foglalkoznak velem. Hiszen olyan nehéz Párizsban feltűnni! Colette asszony kacagva mondja ezeket az utolsó szavakat. Aztán kissé rapszodikusan az életéről beszél. — Saint-Sauveur-ben születtem. Hogy mikor, ugy-e, az nem fontos? Az első házasságom véletlen. volt. Aztán. megírtam a Claudine-sorozatot. Az első férjem volt, a munkatársam. Nagy sikerek voltak, de még nagyobb botrányok. Magamat, irtain még, leányságomat, házasságomat. Nem titkoltam el semmit. A legelső obscén szót a tanítóm súgta a fülembe. Ezt. is megírtam. A tanítót is. a nevét is. Csupa élő személyt szerepeltettem. Az uram tudia, hogy Párizsnak ez kel). Aztán elváltam. Színésznő lettem. Színdarabot irtani, én játszottam a főszerepet. Music-hallokban is fölléptem, sikereim volíak. Saint-Malo közelében a birtokomon vadásztam, kutyákat dresszirozlam, lovakat hajtottam, autót vezettem és irtani. Harminc kötetet. Aztán megint jött a véletlen. Férjhez mentem. Drámai kritikus leltem a Matin-né\ és riportokat írtam. Kanadában konferenciákat tartottam Pierre Benoit-val. Közben egy kicsit asszony is voltam, olyan, mint a többi párizsi asszony. Terveim? Könyvet iro\t. A Chéri-t folytatom. Színdarabot nem irok már. a fzinpadnak tavaly búcsút mondtam. Utóvégre a rö\ Hi szoknya és a rövid baj még nem jogosítja föl az t tibcrt arra, hogy lioltanapjáig a színpadon legyen. Nézem és hallgatom ezt a kedvesen csevegő szép, okos francia asszonyt, aki olyan itt ebben ,az ékszerdobozhoz hasonló szobában, a nyitott kandalló lobogó vörös lángjai előtt kuporodva, mint valami játékbaba. Fényképen láttam, amikor még hosszú haja volt. Hollandi menyecskének volt öltözve és a haja a bokájáig ért. Akkor csak kedves volt, egyszerűen és kislányosan bájos. Most több. Érdekes.' — Akarja, hogy zongorázzam? — kérdi és már ugrik is föl, kicsapja a szomszéd szoba alfaját és néhány pillanat múlva végigfutnak ujjai a billentyűk során. A dalt nem ismerem. Régi, középkori francia népdal. — mondja — amilyeneket valamikor Yvette (ruilbert • énekelt Montmartre c-iga- rettafiistös kabaréiban. — A muzsikát szeretem, — monoja Colette — az irodalom nagyon sok fájdalmat okozott nekem. Kopognak az ajtón. Az inas jelenii. hogy a, Flammarion-könyvkereskedést.öl vannak itt. — Az uj könyvein. Az.- uj.- Ohéri. Mos! jelenik meg. Menni készülök. — Óh, várjon még egy kicsit — szól Colette. — Valamit még adok magának. És Colette újra. a szönvegen (érdénél a szekrény alsó fiókja előtt. Fényképek között keresgél. — Ezt a Pesti Hirlap-nnk-küldöm. — mondja — ezi a másikat meg magának adom. Az Íróasztalához szalad és rnár ir.in is as autograminőt. Amikor az én nevemre került a ser, bizony azt agy kellett 1 edik<-i 1 ni hetíi szerint. Colette le is irta pontosan, csak. amik/.r n végére érti gondolt egyet s a fénykép aljára még ezt irta; Kzvlmngx I — Tudja, — fordult felém mosolyogva — a \ '»»g« »©vében, annyi mássalhangzó van, bogv bele* Qttem az Írásba. Hadd legyen itt a többi is. ami még enne van az aőc-hen. Es kacagott hozzá kislányosan. hangosan, jó- 'edvüen. Hogy,hány éves Colette? Nem fontos, findig annyi, amennyinek ö akar látszani. Kislány, amikor a kandalló elölt a. kutyájával játszik Patti kutya különben, mint egyik regényének h"- e, bevonult az irodalomtörténetbe isi. melegszívű • sszony, amikor az íróasztalánál ül. és mondaiu- 'ölgy a sál nt-nialni vidám napokban. És mi tv’ezeken felül felesége Henry de Jouvenel, Franeiaor- i szág volt kultuszminiszterének, aki egy személyben 1 szenátor, a Malin direktora és Syria kormány biz-« tosa is I Párizs rajongva szereti ezt a házaspárt. 1 SzentgyBrgyl Ferenc.
