Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 17-es doboz

ú Erzsébetvárosi Kaszinó Petőfi- és Madách-ünnepe.

— Rákosi Jenő ünnepi beszéde. —

Ma este szép és bensőséges ünnepség keretében hódolt Petőfi Sándor és Madách Imre emlékezetének centenáriumok alkalmából az Erzsébetvárosi Kaszinó. Az ünnepségre zsúfolásig megtöltötték a kaszinó dísztermét a tagok és hozzátartozóik, valamint a. meghívott előkelőségek. A hallgatóság sorában ott voltak a többi között Dcrzeoiczii Albert v. b. t. t„ az Akadémia elnöke, Ugrón Gábor és Pakots József nemzetgyűlési képviselő, Soltész Adolf, Horváth Nándor és még sokan.

Viharos taps köszöntötte az emelvényre lépő Rákosi Jenőt, a kit Ugrón Gábor, a kaszinó elnöke üdvözölt meleg szavakkal.

— Kaszinónk a maga hivatását abban iátta, hogy társadalmi szerepét betöltve, kötelességét mindig teljesítse a hazával

i szemben is. A kultúra szolgálatában ünnepelünk és igy keltjük fel az áldozatkész - j' séget szent célok iránt. Petőfi és Madách : centenáriuma most a legméltóbb alkalmat I adják az ünneplésre.

Meleg szavakkal kéri Rákosi Jenőt ünnepi előadásának megtartására, hogy tanulhassanak, okulhassanak bölcs szavaiból.

A jelenlévők zugó lapsai közepette kezdett szólni Rákosi Jenő.

— Igen tisztelt hölgyeim és uraim! Ezek után a bevezető szavak után nehéz lesz az én feladatom. Azt hiszem azonban, hogy nem is lesz arra szükség, a mire fejszólitot tak. Itt — úgy gondolom — Madáchot és Petőfit éppen olyan jól, betéve tudja mindenki, mint én, ennek a közönségnek az irodalom e nagyságait ismertetni nem látszik szükségesnek. Tehát nem is gondolok arra, hogy itt nekem egy akadémiai előadást keli tartanom, — ámbár Akadémiánk illusztris elnöke megtisztelte jelenlétével ezt a kört — elég lesz idézni azokat a szellemeket, a melyekre most emeléke- ziink, szembe nézni egy kissé velük, felemelkedni hqzzájuk és elkészülni arra, hogy velünk, bennünk, lelkűnkben,, szivünkben meg is maradjanak. Mert arra, hogy az ő szellemük ihlessen meg bennünket, hogy az ö szellemük termékei legyenek agyvelőnkben, arra ezekben a mai szomorú napokban van legnagyobb szükségünk. A mi feladatunk most ennek az országnak két nagy szellemét, két nagy költőjét dicsőíteni, ünnepelni az emléküket, zenével, dallal és áldomással.

— Tisztelt hölgyeim és uraim! A poli- lika vagy a közélet és a költészet, vagy tágnbb érielemben az irodalom mindig igen nagy kölcsönhatásban voltak egymással. Egyszer az irodalom termékenyítette meg a közéletet, máskor a közélet ihlette meg az irodalmat és ez a kölcsönhatás hullámzó erővel vitte mindig előre a nemzetet.

— Eé a kölcsönhatás talán soha, semmiféle népnél olyan intenziven nem

nyilatkozott meg, mint éppen a magyar történetben. Igen nagy dicsőségek, igeit nagy fellendülések utn szinte halálos bukások következnek és mi ma is egy ilyen katasztrófa mélységében vagyunk, a mely cgv nagv nemzeti fellendülést követett. Ez a fellendülés a legszebb reményekre emelte föl a nemzeti életet: ez a múlt század irodalmi és szellemi élete, valamint lüktető közélete. Az eimult század közéletét az irodalom lendítette munkára és az irodalom termékenyítette meg és segítette arra a magaslatra, a minek szemtanúi voltunk.

— A mai irodalmat a közélet inspirálja, az irodalom ma nem hat a közéletre, mert annak minden viszálya, versengése, meg- hasonlása, hibája, minden bűne visszahat az — irodalomra. Ezért nem olyan ez az irodalom, mint a régi, a mely önzetlen, ideális és egyetemes volt, hanem egyéni, önző, érzéki és partikuláris.

— A múlt század irodalmában mint két nagy hegycsúcs emelkedik ki más hegyi csúcsok mellett Petőfi Sándor és Madách Imre, az a két különös szellem, a kikről

ma egypár szót kell mondanom.

— Igen sok hasonlóság és igen nagy különbségek mutatkoznak e két szellemóriás- nál. Mindegyik magában egy tragédiát jelent. Megvan a tragédiája Petőfinek és megvan Madúchnak és mindkét tragédia belekapcsolódik a harmadik tragédiába: a nemzet tragédiájába. Miből áll az egyiknek és miből áll a másiknak a tragédiára?

— Petőfi a nemzet szabaddságiiar- cát elérte mint fiatat férj, egy tündöklő szép ségü feleség birtokában, egy reményt, boldogságot fakasztó gyönyörűséges gyermek atyjaként, és előtte állott annak, hogy a haza hívja a fiait, a haza áldozatot, önmegtagadást követel gyermekeitől. És Petőfi belerohant a legádázabb csatába, és eltűnt, elveszett, mint Éliás proféba, tüzes szekéren ment a menyországba. A legnagyobb áldozatot hozta, • az egyéni boldogságról, a legnagyobb földi örömről mondott le, az idealizmusa, a hazafiasság önfeláldozási vágya ragadta őt, a ki öntudatosan tudta, hogy egy egész életet, egy nagy dicsőséget tesz a haza oltárára, és tudta, hogy a miért a legnagyobbak küzdöttek cs a miért a legnagyobbak áhítoztak, a halhatatlanságot megy eltemetni a hazáért.

Ez az ö tragikuma.

— A másik is a szabadságharc idején élt, ő is fiatalember volt, bájos hitvese volt, a kit imádott, de a haza gondja és veszedelme, az akkori viszonyok őt — börtönbe vitték. A zsarnokság rácsukta a börtön vasajtaját és a mig ő ott ült és szenvedett és sphajtozott, ez alatt családi fészkét feldúlták, és a mikor hazajött, üres fészket, fedult boldogságot talált otthonában. Ez volt Madách tragikuma.

— Az egyik otthagyta boldogságát cs rohant a csatába, a másikat otthagyta a boldogsága és prédája lett a kétkedésnek, a lelki és szivbcli fájdalomnak és egy betegségnek, a melyet a börtönből hozott magával.

— Sokszor vetődik föl az a gondolat, milyen isszonyu csapás, hogy Petőfi olyan fiatal korában volt kénytelen életétől megválni és megrabolni a nemzetet attól, a mit a további életében még alkothatott volna. Ez olyan természetes gondolata mindenkinek, a mi után könnyű megtalálni a másik gondolatot is.

'— Valóban, a ki 28 éves korában a nagyságnak, a kivirágzásnak, a dicsőségnek azt a fokát tudja elérni röptében, hogy egy egész világra szól a fényessége, hogy az egész föld kerekségére eljut a hire, — az a további életre igen nagy kincseket tud Ígérni egy nemzetnek. Én azt gondolom, mégis csak botor ember az a milliárdos, a ki azon töri a fejét, hogy még egy pár milliót keressen.

— Petőfi minekünk meghagyta a mit- liárdjait. Hogy még egy pár milliót adhatott volna, ez valószínű. De elesett volna attól, hogy olyan halállal fejezze be rövid, dicsőséges, tündöklő életét, a mely magában egy hatalmas, gyönyörű költemény, a mely akkor lesújthatta az embereket, ma azonban minket csak fölemel é* lelkesít. Pct-fi egy ideális alak, hős, halai- ember, a ki, elevenen ment fél az égbe, a halhatatlanságba.

— A másik itt maradt. Madách túlélte az ország katasztrófáját és túlélte a maga katasztrófáját és ebben van az isteni gondvi- selés, a mely tudja: mit csinál, mi a jó és