Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

laiO. február 26., szombat.

PESTI HÍRLAP

33

Strindberg — a magyar nyelvről.

Nem lehet közönyös előttünk, mint vélekedik rólunk olyan világhírű iró mint Strindberg Ágost, akinek összes művei most jelentek meg német fordításban s ezzel széles körbe eljut minden, amit a társadalom s az irodalom merész reformátora hirdet.

ö maga rendezte sajtó alá német műveit. Hatalmas, díszes kötetek egész sora áll előttem. A bátor drámák, a fölforgatást célzó elbeszélések, a társadalmi és tudományos kritikák mind együtt vannak, mint Strindberg rendkívül eredeti szellemének alkotásai.

Az ötödik kötet cime „Kék könyv. Életem szintézise.“ Amilyen különös, mondhatni kivételes a svéd iró egész élete, olyan bizarr ez a „Kék könyv.“ Hyennek találta első bírálója, a norvég Nils Kjaer is, aki a többi közt igy ir róla:

„Tartalomban gazdagabb, mint bármely aforizma-gyűjtemény az újabb időből; chaotikus, mint a Kórán; haragos, mint Jezsaiás; telve apokrif holmival, mint a biblia; mulattatóbb, mint akár- mely regény; élesebb, mint a legtöbb pamflet; misztikus, mint a Kabala; agyafúrt, mint némely szko- lasztikus teológia; őszinte, mint Rousseau első vallomásai.“ íme, ilyen sokoldalú ez a „Kék könyv“, melyről a norvég bíráló azt is megjegyzi, hogy: hamisitatlan „Strindberg-holmi, jóban és rosszban egyaránt.“ Magán hordja a szerző „hasonlithatat- lan eredetiségé“-^ mint igaz bélyeget. Sőt a ma- gasztalásban odáig ragadtatja magát Nils Kjaer, hogy a könyv minden mondatát „mágikus irás“- nak nevezi, mely „a homályban világit.“ Szerinte Strindberg Ágost, a nagy és bámulatraméltó költő, e könyvében még egyszer leszámol a saját korával és a hitét hirdeti benne, oly harciasán, mint Lützen hősének ivadéka.

Aztán a fordító, Schering Emil, veszi át a szót és kijelenti, hogy Strindberg e kisebb-nagyobb cikkeivel „megszabadítja kortársait a tanári tudomány elviselhetetlen zsarnokságától.“ Majd gúnyosan veti oda: „Tudomány és hit 1 Istenben hinni — ezt nem engedik meg nekünk a professzorok; de azt követelik’, hogy az ő tudományukban higyjünk! Nos, hát Strindberg bebizonyítja, milyen szánalmas ez a tudomány.“

Bámulatos a sokoldalúság, melyet a „Kék könyv“ szerzője tanúsít. Alig van tudományos kérdés, melyhez hozzá ne szólna. A polihisztorok és enciklopédisták közül kevesen mérkőzhetnek vele, ami t. i. a témák rendkívüli változatosságát illeti. És valamihez hozzászólni, az Strindbergnél nem más, mint lecáfolni az illető igazságot, melyet mások állítottak oda igazságnak. Minden mondat, minden szó hadüzenet, sokszor csufondároskodás és nevetségessé tevés.

Amikor már pelengérre állította a csillagászok hamis tudását, bizonyítgatva, mily oktalan az egész asztronómia: sorra megtámadja mindazt, amit a spektrálanalizisről, az optikai csodákról, a matematikai biztosságról, a nehézkedés törvényéről újabban tanítanak. Véleményt mond Strindberg a rádiumról, a világ teremtéséről, a geológiai kutatásokról, melyeket célzatosaknak állít. Elkalandozik a földrajz legtávolabbi területeire is. Majd a méhek életével foglalkozik s a madarak hangját ismerteti. Nem engedik nyugodni az anatómia problémái sem. És újra meg újra rátér a történelem egyes jelenségeire. Bírálat alá veszi az özönvíz elbeszélését; fejtegeti Mezopotámia és Asszíria régiségeit; magyarázza a hieroglifákat; kutatja az ősnyelvet és a bábeli nyelvzavar okait. Merészen állítja, hogy hiteles történet Írása a lehetetlenségek közé tartozik. A biblia magyarázata is többször foglalkoztatja; de legszívesebben böngész a világ ösz- szes nyelveiben, a régiekben ép úgy, mint az újabbakban.

Legjobban érdekelt, persze, a kötet átolvasásakor az a cikk, melynek cime: „A finn, magyar, mandzsu és japáni nyelv." Már ez az összeállítás igen merész. Vajon: milyen rokonságot süt ki Strindberg a magyar és japáni nyelv közt? És általában mi a véleménye a Petőfi és Arany nyelvéről ?

A svéd költő és tudós előre bocsátja, hogy 0$. „utolsó chinai nyelvtan“ előszava szerint: a chinai nyelv rokon a magyarral, a törökkel és finn nyelvvel. Melyik az a chinai nyelvtan: azt nem

mondja meg Strindberg, ö maga az illető előszó állítását nem ismeri el helyesnek. Mert a finn nyelvtannak „rövid áttekintése után“ arról győződött meg, hogy a magánhangzók harmóniája és a szóilleszkedés a magyarban, finnben és törökben egészen közös, mig a chinai nyelvben teljesen eltérő.

Aztán kegyetlenül elbánik a finn nyelvvel. Ennek szókincse rendkívül szegény eredetiség dolgában; mert kifejezéseit, úgy látszik, a világ ösz- szes nyelveiből szedegették össze, úgy, hogy a finn nyelv voltakép igazi esperanto! Ellenben a hangzók jelleme nagyon hasonlít a göröghöz. S amikor ennyit kisütött Strindberg, újabb merész fordulattal azt állítja, hogy a finn igeragozás az összeté- vesztésig hasonló az olasz konjugációhoz. És ez állítás bebizonyítására egész sor finn és olasz szót jegyez egymás mellé, nagy mulatságara mindenkinek, aki valamicskét ért a déli taliánok és éjszaki finnek nyelvéhez.

Mit, várhatunk már most, ha Strindberg ugyanilyen bátorsággal a magyar nyelvet vizsgálja és Ítéletet is mond róla?

A meglepetés nem is marad el. Szerényen kezdi. Csak „gyors és iskolázatlan áttekintés“ után beszél a magyar grammatikáról és nyelvről. Azt találja, hogy a magyarok úgy összezavarták a nyelvüket, hogy a szükséges „kulcs“-ot, melylyel meg lehetne fejteni: csak nehezen találja meg az ember. De ha megvan a kulcs, akkor itt is csupa régi ismerősökre bukkanunk, még pedig a világ összes zugaiból. Legtöbb mégis a görög, a latin és a német jóismerős.

Példákkal nem marad adós nyelvünk buzgó búvárja. Vidáman idézi a „polgármesterné“ szót (de sajtóhibával polgármesterré áll a könyvben) és különös hangzásúnak találja, holott egész egyszerűen a német „bürgermeisterin“, persze elferdítve. Aztán egymás mellé állítja a legismertebb kölcsönzött szavainkat s azok eredeti származását, mint: pelengér—pranger, istráng—sträng, fiú—filius,

salak—schlacke, István—Stephan stb. Az ilyen átvételek minden nyelvben bőven fordulnak elő, de ez még nem ád jogot és okot, hogy az illető nyelv eredeti voltát eltagadjuk, amit Strindberg — mint látni fogjuk’ — nagy mohón megteszem

Az idézett példák közt különben sok az önkényes és furcsa. Ki hiszi el, hogy az „eleség“ szó a görög „estiein“-ből származik, csak azért, mert a német „essen“ innen ered? Hát az „eltörődik“ igét kinek jutna eszébe a svéd „trött“-ből származtatni, mely annyi, mint „fáradt“. A svéd „bedja“ (kérni) sem eredeti alakja a magyar „epedez“ szónak.

Strindberg igen felületesen jár ©1, amikor némileg hasonló hangzás után Ítél, 'ahelyett, hogy a szavak tövét vizsgálná előbb. S amilyen elhamarkodott az etimológiai összevetése, olyan könnyelmű az Ítélete. Hires és kiváló írótól kétszerié fáj olyan vélemény, hogy a magyar nyelv nem egyéb, mint afféle zagyvalékos tolvaj-nyelv, mely lókupecek és cigányok közt fejlődött ki. S ez eljárásnál a rövidítés és értelmetlenség volt a cél.

A Petőfi nyelve tehát ilyen értékű Strindberg előtt! S hogy merész állitását még jobban igazolja: elmondja a módját is, miként jár el a magyar ember valamely átvett idegen szóval. Szerinte a „causa“ szót előbb „cau“-ra rövidítettük, aztán megfordítottuk „auc“-ra és igy lett belőle „ok“, a latin szó értelmével.

Mulatságosak a svéd költő és tudós egyéb fejtegetései is. Tagadja, hogy a szóilleszkedés és ragozás jellemzetes volna a magyar és finn nyelvre nézve, mert agglutinació minden nyelvben előfordul. Ezért Strindberg ellensége annak, hogy a nyelveket osztályokba sorozzák és elszigeteljék, mert valamennyiben ugyanazokat a közös elemeket találjuk meg. Ez állításának igazolására C. de Har- lex-nek „Langue Mandchou“ cimü művére hivatkozik, mely Párizsban 1884-ben jelent meg.

Ezek után a japáni nyelvre tér át Strindberg. Ha futólag tekintjük a fölkelő nap országának nyelvét, „ép úgy visszariadunk tőle, mint a magyartól“ — szeretetreméltóskodik a norvég iró. De hamar meg is barátkozhatik az ember Árpád ivadékainak nyelvével. Csak el kell dobni a szavak képzőit és ragjait, aztán élni kell azzal a joggal, hoícy az európai nyelvekből összeválogassuk a hasonló kifejezéseket — s akkor a japáni nyelv nem is olyan nehéz. Néha azonban Strindberg is meg- hökken. Kacagtató példát idéz. Itt van ez a szó: „gyuraku“. Japáni szó, de magyarosan hangzik. Jelent pedig „vaj“-at (sajtóhibásan „voj“ áll a könyvben.) Ez megzavarta a norvég költőt. Szentül hitte, hogy a magyar hangzású japáni „gyuraku“ a magyarban is okvetlenül „vaj“-at jelent. Nosza megnézte, hogy van finnül „vaj“ és ime, nagy örömére a vaj ott „voi“. Ez hát némileg vigasztaló. De mihez hasonlít már most a magyaros „gyuraku“? . . . Megvan! A görög „butyron“-hoz hasonlít. A buty- ron pedig németül „butter“-t jelent . . .

Biz’ ez nem más, mint erőszakolt és dilettáns- kodó játszás a kifejezésekkel. Hosszas fejtegetéseit Strindberg „rövid fölfedező utazásinak nevezi a világ leghasználtabb nyelvei körül. S az utazása végén arról győződött meg, hogy a görög nyelv, jellemző hangzóival, minden más nyelvben uralkodik. A szanszkrit nyelvvel való rokonságával összekötő kapocs a keleti Ázsia és a nyugati Európa nyelvei közt. Dicsőíti is Strindberg Homeros és Sophokles nyelvét, melyet élő nyelvnek állít. Sőt halhatatlannak mondható e nyelv, még pedig azért, mert „Isten fia beszélte és a tanítványai Írták.“

A kiesinylés és igaztalanság csak annak a nyelvnek jut, melyet a svéd iró legkevésbbé ismer, s ebbeli tudománya igazán szánalmas.

Prém József.

Mindennapi Problémák.

A doktor ur.

Nem vagyok nagyon járatos a hazai kuplé- irodalomban, de azért bizonyos vagyok benne, hogy a Doktor ur cimü pajkos dalocska népszerűség dolgában vetekedik az önálló magyar bank érdekében megindult mozgalommal. A mai postával két levelet is kapok, mely e nevezetes kupié körül forog, még pedig egy-egy súlyos problémával kapcsolatban. Az egyik vidékről jött, a másik Budapestről, de mind a kettő ékes bizonysága annak, hogy a doktor ur joggal helyet kérhet magának a hazai kultúrában.

A vidéki levél, melyet egy fiatal és energikus kisasszony irt, a következő:

„Ön bizonyára ismeri A doktor ur cimü kupiét, amit most országszerte játszanak és énekelnek. A szövege kissé sikamlós, de a dallama oly kedves és fülbemászó, hogy nincs az az ember, aki egy hallásra meg ne tanulná. Én magam is igy vagyok vele; megtetszett, megvettem és játszom; de nemcsak magamnak, hanem mások előtt is. És igazán nem tudtam, hogy ezzel nagy bűnt követek el. Pedig úgy látszik baj van; egy ur — régi jó pajtásom — világosított fel róla. Azt mondta: nagyon csodálja, hogy én ezt a kupiét zongorázom. Az nem való, hogy egy jól nevelt házileány egy ilyen csúf szövegű nótát játszszék. Ezzel mindenre felbátorítja a férfiakat. És hogy az nem szép, ha egy leány ilyen modern — mert az olyan leányokkal csak mulatni szeretnek, de feleségül nem veszik őket.

Hát mondja kérem, igaz ez? Hát olyan nagy bűnt követtem el, hogy ezért senki sem fog feleségül venni? És mondja csak, nem szép az, ha egy leány — egy komoly, értelmes leány — olvas, tud és vitatkozik mindenről? De megjegyzem, emellett harisnyát is tud stoppolni, sőt olyan gulyást főz, hogy a beteg is meggyógyul tőle. Szóval mindent az idejében! Vagy szebb az álszemérem?“

E levél, mint látni méltóztatnak, A doktor ur ellenségeit igyekszik kipelengérezni, a művelt nyilvánosság színe előtt. Elkeseredésre azonban nincs okunk, mert a felbillent egyensúlyt rögtön helyreállítják a következő sorok, melyeket egy budapesti aranyifju intéz hozzám:

„Súlyos esetem van. Zsúron voltam egy leányos háznál s a bájos házikisasszony tisztelt barátnői, Mézike, Ilermi, Ilyke, Doki és a többiek, erős feladatot adnak a mulattatá- sukra velem együtt meghivott fiatal uraknak. A sandwich-ekkel versenyt fogyván az alkalmi téma, hozzám fordult — oh jaj! — a közkívánat, hogy énekelnék valami divatos dalt. És most jön a probléma! A szép leányok csaknem egyszerre olyan különféle nem is kétes tartalmú dalok címét kiabálták, melyeket az orfeumokból s éjjeli mulatóhelyekről isme-