Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

34

PESTI HÍRLAP

‘*910. február 26., szombat.

rek. „Szabad-e bemenni . . .“, „A doktor ur . . átb. kupiék voltak a legenyhébb számok. Természetesen megtagadtam a kérést s ezzel magamra vontam az istennők haragját. Lekicsinyeltek, mint akinek „nincsen zsur- praxisa.“ És most azon töröm fejemet: illik-e urileányoknak ily kívánságokkal előállni, avagy csakugyan olyan tökéletlen fajankó, olyan udvariatlan és tehetségtelen zsúrfiu vagyok-e, mint amilyenként a hölgyek azontúl kezeltek, mert a kényes dalokat recitálni nem akartam?“

Ezek’ után — mint az esküdtbiróságok elnökei mondani szokták — összegezzük a tényeket: a vidéki urikisasszonyok azt vették rossz néven, hogy egy fiatal leány elzongorázta előttük A doktor ur zenéjét, mig a pestiek haragjuk villámaival'sújtották a szemérmetes ifjút, aki nem akarta őket megismertetni a kitűnő kupié szövegével. Melyiknek van igaza a két párt közül? Annak-e, mely a puszta zene hallatára is megbotránkozott, vagy annak, mely dalcsarnoki pikantériákat akart hallani egy uriszalon pálmái alatt?

Nem kell soká kertelnünk, hanem röviden kimondhatjuk: mind a két párt valósággal remekelt abban, hogy a lehető legnagyobb abszurdumot képviselje. Sőt a vidéki egyenesen belekiván- kozik a Moliére valamelyik vigjátékába. mert csak ez a csodálatos szemű francia lehetne méltó meg- éneklője az erkölcs ama furcsa smokkjainak, akik egy kupiénak még a szövegtelen zenéjét is kifogásolják. Micsoda frivolitás lehet egy keringő, egy polka vagy akár egy macsics hangjegyeiben? Bizonyos, hogy ez a társaság csupa női Tartuííeből, vagy mondjuk ki magyarán: csupa tizenhárom- próbás csirkefogóból áll — ez a branche tudvalevőleg a nők között is szép számmal van képviselve — mert az igazán erkölcsös embernek még álmában se fog az eszébe jutni, hogy a muzsikában kétértelműségeket keressen.

Ha ilyen súlyos bírálattal illetem ezeket a nevetséges, vidéki erkölcs-csőszöket, ugyan mit mondjak a bájos pesti kisasszonyokról, akik nen> csak hogy nyugodt arccal tudnák végighallgatni azokat a dalocskákat, melyeknek hallatára a leg- yiharedzettebb méntelepi őrmesterek is elpirulnak, hanem egyenesen kiesufolják azt a diszkrét legényt, áld őket finom és disztingvált úri leányoknak tartja? Legfölebb azt mondom, hogy a zsúr- fíunak nem volt igaza: azok a fiatal hölgyek, akik nyilvánosan végig akarnak hallgatni egy pikáns kupiét, meg is érdemlik, hogy a kívánságuk teljesüljön. El kell nekik énekelni a legpikánsabbakat, hátha akkor képesek lesznek arra, amihez ez idő szerint még, úgy látszik, abszolúte nincs képességük: talán ők, az ultra-modernek, is elpirulnak. Sok reményem azonban nem igen van hozzá, hogy megteszik, hiszen a huszadik századbeli leányok szemében szinte szegénységi bizonyitvány-számba tnegy, ha egy felvilágosodott női lény pirulni tud.

Én csak azt nem értem: mi az ördögöt húzó- doznak ezek az okos, fiatal teremtések attól, hogy a terézvárosi mulatókban tartsák a rendes, esti zsúrjukat?

Az élet királyai.

Vannak nevek, amelyeket a gyakori egycélza- tu emlegetés fogalommá tesz, épen mindazoknak a tulajdonságoknak gyűjtőfogalmává, amelyek megjelölése céljából annyiszor fordul hozzájuk a közbeszéd. Ilyen volt a Sagan herceg neve, egy párizsi nagyuré, aki a napokban halt meg. Még az is, aki sohse volt Párizsban, aki ebbe az egyetlen városba csak azokat a szellemi utazásokat tette meg, amelyeket minden Párizson kívüli kultura-szomjas lélek képzeletben átél, az is ismerte Sagan herceg nevét s előszeretettel használta, ha a nagystílű fellépés, a választékos viselkedés, ha a nemes öltözködés mintaképét megjelölni akarta. Sagan herreg neve egy darabka Párizs volt, egy hang, mely rllenállhatatlan képzettársulásokként idézett föl egy csomó más szépségbeli és elegánciabeli nagyszerűséget, ami csak az elegáncia e fővárosában található. Ép úgy egy atomnyi Párizs volt ez a név, mint például egy igazi foszlány a világosság 5s kéj városa megmagyarázhatatlanul finom és ben- lőséges leikéből az a tiz-tizenöt év előtti kis Del- niet-dal, melyet a Heltai Jenő vigszinházbeli darabjának, a Masamódnak. nremiérején ma hallottam

s mely jellemzően minden párizsjárt fiatalabb magyar iró vagy művész fülében úgy él, mint e város legbensőbb, egyéni életmelódiájának valami elszakadt foszlánya. „Encore un baiser vaut tu bien — Un baiser qui n’engage a rien — Sans qu’on se touche. — Tu le rendras a ton amant — En te figurant un moment — Qu’il a ma bouche.“ Ez a dal, mely szintén egymaga felidéz egy óriási impresszió-tömeget, egy hatalmas érzés-áradatot, az egész múlt századvégi Párizst, amint az egy kissé züllött szerelmü bohém lelkében tükröződött.

Az a tény, hogy a Sagan herceg halála rövid időközben követi a II. Lipót belga királyét, különösen előtérbe tolja azt a típust, amelyet ők ketten képviseltek: a nagystilben élő, elegáns viveurét. Persze Lipót király fejedelem és hallatlan arányokban dolgozó gazdasági spekuláns is volt, alakját tehát nem jellemezte oly kizárólagossággal az elegáns viveurség, mint a Sagan hercegét. De mindazonáltal a király is derekasan képviselte azt a férfi-válfajt, melyet Oscar Wilde-vel kapcsolatban az élet királyának neveztek.

Az inverziós szerelemnek ez a szerencsétlen áldozata mondta önmagáról, hogy műveibe csak tehetségét tette s lángeszét az életében fejtette ki. Az élet királyai, a nagystílű viveurök, a felsőbb tízezer társaséletének grandseigneurjei, sőt a középpolgárság kisebb arányú élvezői is egész energiájukat, minden szellemüket, tehetségüket és lángeszüket életükben fejtik ki. Minden ember, aki megfigyeli a, társas életet, talál nem egy embert, aki szokatlan akaraterőt s rendkívüli szellemi tehetséget fejthetne ki más téren, lehetne hires politikus és iró, de nem törekszik erre, hanem a névtelen nagy étvágyú élvezők számának szaporítását tűzte ki céljául. S viszont aki tudja, hogy az igazi társas vagy magányos élvező élet, főleg a szerelmi élet, mennyire leköti, mennyire elfoglalja az embert, az nem csodálkozik azon, hogy tömérdek embernek nem volt kedve és ideje ahoz, hogy verseket is Írjon azokról a nőkről, akiket meghódítani és szeretni igyekezett. De viszont, ha hirnév nem is övezi ezeknek az élvezőknek a homlokát, ha Petröniűsztól Sagan hercegig csak néhánynak őriztük is meg a nevét, cserébe viszont övék volt az élet igazi elvezése, kényelmes, bő szürcsölé- se, amihez a művészeknek, íróknak, az élet magasztaléinak rendesen nincs elég idejük. Sagan herceg ugyanakkor volt Párizsnak talán legelső gavallérja, amikor Paul Verlaine, ha nem is legnagyobb, de legnagyobb hűhóval körülvett költője. Verlaine nevét valószinüleg többen s tovább fogják megőrizni, mint a Sagan hercegét. De azért bizonyos, hogy az elegáncia e királya többet élt, többet élvezett, finomabbakat csókolt, nagyszerűbb gyönyöröket szitt magába, mint a nyomorult, csavargó poéta.

Sz. Z.

A családi pótlék.

A minap egy állami hivatalban volt valami ügyes-bajos dolgom. A máskor oly csöndes helyiségbe mikor beléptem, szokatlan lárma csapta meg a füleimet. Egy rőtszakállu tisztviselő társai felé fordulva, elkeseredett hangon szónokolta:

_Ennél igazságtalanabb intézkedés még nem

t

örtént, mióta a világ áll. Hát mennyivel különb hivatalnok a Cingár Ábris mint én vagyok! Nem tízszer annyit dolgozom-e én mint ő? S hogy jön hozzá, hogy csak azért, mert nős, több fizetést kapjon mint én? Ez a munka megbecsülése s elismerése? Az ilyen disztingválást és javadalmazást nem lehet egyébnek minősiteni, mint . . . rendszernek.

A kipontozott helyen egy olyan alsó ruhadarabot nevezett meg magyarosan a rőtszakállu, mit a férfiak nyáron röviden, télen pedig bokáig érőn hordanak.

Egy kövér hivatalnok csitította s igyekezett meggyőzni, hogy méltányos, ha a nős és családos tisztviselőnek több fizetést ad az állam.

— Kérdezzünk meg egy idegent, — szólt az elégedetlen — s hozzám fordult, hogy nyilatkozzam a vitás kérdésben.

— Minden embert az általa produkált munka arányában kell honorálni — idéztem a közgazdasági tételt.

— No, ugye, pedig hát ön nemde nős ember?

— kérdezte a rőtszakállu.

— Nem, nőtlen vagyok.

— A nyilatkozata után mindjárt gondoltam,

— vágta oda a kövér.

Ez csak egy kiragadt jelenet abból a nagy örömmámorból, mely az államtisztviselőket nehány nap óta eltölti. A fővárosban, sőt a vidéken is egy hir terjedt el, mire nézve mi is kaptunk már tudakozódó leveleket az ország minden részéből, mely szerint a legutóbbi minisztertanács elhatározta, hogy április elsejétől a három legalsó, tehát a XI— IX. fizetési osztálybeli nős, illetve családos államtisztviselőknek drágasági pótlékot engedélyez.

A hir állítólag a pénzügyminisztériumból szivárgott ki, s hogy megfelel-e a valóságnak, avagy csak koholmány, az persze ellenőrizhetetlen. Államhivatalnoki körökben egész nyíltan mint posi- tivumról beszélnek róla és az érdekeltek már komolyan számitgatják, hogy ki mennyi pótlékot fog kapni. A kételkedőket úgy győzik meg az optimisták hogy a politikai helyzettel hozzák kapcsolatba a kormány nagylelkűségét s úgy okoskodnak, hogy a választások küszöbén a Héderváry-kabinet ezzel a pótlékkal akar kedveskedni a tisztviselőknek.

Mindenesetre helyesen cselekszenek az illetők, ha nem örülnek előre a medve bőrének, s bevárják azt az időt, mikor a pótlék már a markukban lesz. Abban a formában pedig, minőben ez a hir el van terjedve, csak parciális örömet fog szülni, de általános kielégítésre nem számíthat.

A hosszú idők óta húzódó politikai válságot a legérzékenyebben tényleg az államhivatalnokok ke- serülték meg. Kinevezésük, haladásuk s boldogulásuk ugyanis az évi költségvetés megszavazásával van egybeforrva, melynek hiányában stagnálás áll be az egész vonalon. A mindinkább fokozódó drágasággal s a nehéz megélhetési viszonyokkal a szűkre mért hivatalnoki illetmény a normális viszonyok mellett se arányos s ha még a fokozatos kinevezések elé a politikai helyzet is akadályokat gördít, úgy a művelt magyar középosztálynak nevezett tisztviselői kar a végső eszközt, az adósságcsinálást, kénytelen igénybe venni. A pótlékra tehát különösen ea idő szerint igenis nagy szüksége volna a hivatalnok*, osztálynak, ámde különbséget tenni nős és nőtlen alkalmazott között minden csak nem gazdaságos. A3 állami szolgálatban a tehetség és képesség úgyis csak a legritkább esetben érvényesülhet s ha ehea még az is hozzájárulna, hogy a jegygyűrű és a gyerekek száma szabályozná a fizetést, úgy igen visszás állapotok keletkeznének'. Népesedési politika szempontjából beválna ugyan a rendszer, de viszont vi- ezás állapotokat teremtene. Ezt az intézkedést még Franciaország se alkalmazza, hol pedig már a legmesszebb menő kedvezményekben részesítik azokat, akik gyermekkel ajándékozzák meg a köztársaságon. Tény és való, hogy nálunk az államhivatalnokok között igen sok az agglegény, csakhogy ennek a k<>- rülménynek a magyarázatát abban kell keresni, hogy túlnyomórészt a vagyontalan intelligens osztály gyermekei lépnek erre a pályára, kikre azután rendesen a szülők és testvérek eltartása hárul. Van akárhány olyan eset ebből kifolyólag, midőn á nőtlen embernek több gonddal kell megküzdenie, mint a nöänek. S ahogy a munka teljesitményét tekintve, nem lehet disztingválni nős és nőtlen tisztviselőt illetőleg, ép úgy nem lehet válaszfalat felállítani ja. vadalmazás tekintetében férfi és nő között. Tanítónőt, vasutast, póstáskisasszonyt és a többi állami alkalmazásban álló nőket helyesen a megfelelő fizetés illeti meg, mint férfikollégáikat, feltéve, hogy ugyanazon munkakört betölteni és ellátni képesek.

Humánus és méltányos tehát, hogy az állam családos alkalmazottjait esetről-esetre, ha a szükség úgy kivánja, jutalmazza, segélyezze, de egyébkén* egyenlő szolgálat ellenértékének rendszeres kiszabásánál nős vagy nőtlen állapotot vagy nemi megkülönböztetéseket figyelembe vennie nem gazdaságos.

Mindezek dacára azonban, ha a kormány tényleg csak a jegygyürüs tisztviselőinek ad pótlékot, úgy saját szempontjából igen praktikus taktikát követ, mert ha a jegygyürüváltást, illetve a házasságok szaporítását bekapcsolja programmjába, azzal mindenesetre népszerűbb lesz az asszonyok s féri- hezmenő leányok előtt mint az önálló bank beigé-