Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

nem óhajtom, megvetem. Meggyőződtem,,hogy a szabadság nem legfőbb java az embernek. Óhajtom, szeretem, lelkesülten szeretem a rabszolgaságot. A rabszolgaság a vallás bizonyos jellegét öltötte fel lelkemben. Szolgálni kívánok önnek. Szolgálni kívánok fiának.

— És férjemnek, nemde ? Az egész családnak.

— E telepen kívül nem élhetnék. Boldoggá tesznek még a benne szenvedett kínok is. Elragadnak félelem és borzadalomteljes éjei. Ha meggondolom, hogy uraimnak szolgálhatok, hogy meghalhatok értük, kiket imádok, mint istenemet — -—

— Derék rabszolga vagy, Antonio.

— Igen, rabszolgája holtomig. Elragad e szó. Rabszolgája vagyok, hogy minden veszély ellen védelmezzem ; rabszolgája, hogy mindig szolgáljam; rabszolgája, hogy családjáért éljek és haljak; meghalnom önökért boldogság, gyönyör volna.

Carolinát akarata ellen vonzotta a felmagasztosult szenvedély ezen örvénye. Annyi igazság, any- uyi igaz lelkesedés csendült meg Antonio szavaiban, hogy lehetetlen volt Carolinának vonzalmat nem éreznie ezen szép, lelkes ifjú iránt, ki tiszta, hüségi érzelemből kész asszonyáért minden áldozatra. Lehetetlen volt, hogy Antonio ékesszólása, szavainak varázsa, tekintetének deleje, mozdulatainak méltósága, azon erőteljes hangsúly, melylyel szavait kimondta, erejében való férfias bizalma, szemeinek fel- csillámló villanása ne gyakorolt volna ellenállhat- lan befolyást ezen gyúlékony vérii, lázas szivü, lángoló képzelmtt asszonyra, ki Antonio ravasz ostromai ellenében, gyenge védfal gyanánt, csak jellemét és férjéhez való hűségét állíthatta fel.

Ezen helyzetben, s kedélyének ezen háborgása alatt Carolina felettébb veszedelmes kérdést vetett fel.

— Antonio, mondá, te nagy lelkesedéssel szereted azt,mihez szived vonzódik. (Folyt, köv.)

Petőfi Sándor,

(Visszaemlékezések.)

Irta : Berecz Károly.

— Vége. —

Petőfi múzsája bármily termékeny volt, de sokat nem jövedelmezett. Pályája kezdetén egyes költeményéért a »Honderű aranya« volt a legfényesebb

tiszteletdij. Később már jobban dijazták verseit. 1848-ban Csengery Antal a »Pesti Hírlap« hasábjait nyitotta meg számára, vegyes verseit 30—50 írttal díjazta. A dalköltőnek, kinek e mozgalmas napokban különben is sovány kereset jutott, ez által némi kedvező alkalom volt nyitva. A közadakozás alkalmával ő, kinek aranya, ezüstje nem volt, becses kis könyvtárát adta a »haza oltárára.«

Egy alkalommal Csengery előtt fölemlítette: hogy nagy bajban van, beperlik, exequálják; roppant összeggel . . . hatszáz forinttal adós, nem tud magáu segíteni stb. Csengery Szemerével közié Petőfi baját.

— Itt valahogy segíteni kell; mikor az egész haza örvend, az ország legnépszerűbb költője ne szenvedjen legalább szükséget!

Oly módról kelle gondoskodni, hogy a költő büszkesége ne legyen megsértve. Csengery felszólította, hogy a honvédek számára Írjon egy lelkesítő költeményt. Petőfi az alkalmi költeményeknek esküdt ellensége volt, de ily alkalomra szívesen vállalkozott.

— Megírtam a verset, de ezt drágán adom — szólt másnap tréfás komolysággal Csengeryhez, s költeményét lelkesen elszavalta. Szebben szavalni, mint Petőfi tudta saját verseit, már tán nem is lehet.

— Ezt a kormány sok ezer példányban kinyomatja s a honvédek közt szétosztatja. Mit gondol, hatszáz forint elég lesz érte ?

Petőfi meg volt lepetve.

— Nem úgy értettem; — mondá elfogódva.

A nemzet költőjén segítve lett, a vers is megtette a kívánt hatást.

Ez volt a legfényesebb tiszteletdij, mit Petőfi — s talán valamennyi magyar költő eddigelé — egyes kisebb költeményéért kapott.

De mily csekély lerovása ez annak a nagy tartozásnak, melylyel a nemzet Petőfi szellemének örökös adósa!

De ha én visszaemlékezéseimnek határt nem szabok, e czikknek nem tudom mikor lenne vége! Pedig a szerkesztő csak arra szólított föl, hogy mint Petőfi kor- és pályatársa, egyes apróságokat mondjak el a nagy költő életéből.

Csak még egyet, — mi szorosan a dologra tartozik — legyen szabad ezúttal elmondanom.

Petőfi arczképeinek három eredeti kiadását ismerem a negyvenes évekből. Egyiket sem mond-