Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

és önfeláldozás tekintetében a szó szoros értelmében páratlan nő. De a volt marsai is megmutatta, hogy majd hihetlen bátorsággal rendelkezik. Midőn BaEngedje meg t. szerkesztő ur, hogy becses lapjában ezen Borsos-ügyről egyet s mást elmondhassak, nem a pelengérre állított törvényszék védelmére, —

hatni sikerültnek. Az első, melyet Yahot Imre adott ki, még leginkább élethű, tüskés haja, sovány arcza legalább el van találva, de egész alakjának merevsége mellett akár egy delinquest látnál, kinek kezei hátra vannak kötve. Pák még kegyetlenebből akasztott emberhez hasonlította. — A második, mely ösz- szes költeményeivel jelent meg, csinos kép, spanyol szakái, kihajtott inggallérral, de tekintetének s arcz- vonásainak valódi kifejezése nélkül. — A harmadik, mely kardosán, honvédruhában, idealizált fejjel, pláne göndör hajjal, harczias állásban ábrázolja: szép kép, derék, daliás hősi alak — de nem Petőfi. A később megjelent arczképek, kivéve Orlai Petricsét »Petőfi Debreczenben« az eddigieknek jó és rósz másolatai. Orlai debreczeni Petőfiében sok igaz kifejezés van, s kivált az eredeti nagy olaj festmény eddigelé ismert arczképei közt alkalmasint a legsikerültebb.

A jelen arczkép, mely nejének hátrahagyott holmija közt találtatott, s mely eredetiben, egy a negyvenes évek elején készült primitív daguerreotyp,— reám, megvallom, megdöbbentő hatást tőn; mintha a nyomtalanul eltűnt a maga őseredeti alakjában lépett volna elém jeltelen sírjából; e bánatosan lehajtott fő szemlélésével, e szemek tekintetével, melyben egész lelke van kifejezve, nem győztem betelni. Igen, ez ő, az az egyenes, férfias, magasan szárnyaló, az élettel kemény harczot vívott, de meg nem tört, bánatos költői lélek, mely csodaszép termékeivel az egész világot elárasztotta. Órákig el tudnám nézni e képet, mely e mythoszi alakot maga eredeti minőségében elém varázsolja ; nincs ezen semmi hízelgő vonás, semmi idealizálás, de igaz, mint ő maga volt; az a tüskés haj, ügyetlenül álló ruha, de homlokán s szemeiben azon kifejezéshü visszatükrözésével, mely az élő arczán költői géniuszának harsány hirdetője volt.

Utolszor a szinháztéri >Prófétá«-hoz czimzett vendéglőben láttam őt. Többen jöttünk ott össze bu- csupohárra. A végzetes 1849-ik év nyarán történt. A muszkák már több oldalról betörtek az országba, egy hadtest a miskolczi vonalon a főváros felé közel- gett. Leirhatlan zavar, levertség, kapkodás mindenfelé ; a kormány már szedelősködött s mi mindany- nyian távozóban. Jelt. n voltak : Arany, Petőfi, Jókai, Yasyári, Grarai, Herényi, Lisznyai stb. Herényi

Amerikába készült, el is ment, de nem jött többé vissza, megölte a honvágy. A kis társaság csöndesen, komolyan mulatott együtt. Petőfi különösen komoly, csaknem mogorva volt.

— Csak már vége lenne valahára .. . gyűlölöm ezt a sok vérontást! — fakadt ki türelmetlenül.

Petőfi egyáltalában nem volt valami vérszomjas hős, bármily szilajon s vad tűzzel verte is olykor a lant húrjait. O a szabadság valódi hőse volt, de inkább tollal, mint karddal kezében. Csudálta, szerette Bémet, de a szoros értelemben vett katonáskodásnak nem volt barátja. Szerette hazáját, tudta, érezte kötelességét s érette a vér-áldozatra is kész volt.

— Hát te hová, merre mégysz ? kérdé valaki Jókait.

Jókai egy nagy, szuronyos puskára, nemzetőri fegyverére mutatott. — Legjobb helyünk lesz nekünk a táborban, — ott van most a haza!

Szegény, beteges Garai, mint »Bánk bán «-ban a siránkozó jó öreg Mikhál bán, csak sóhajtozott a fiatalok fel-fellobbanó lelkesedésén.

Arany, nagy fekete bajuszát, e »két lelógó fecskeszárnyat« nagy komolyan bele-bele mártá az előtte habzó pohárba s alkalmasint szalontai csöndes kis tűzhelyére gondolt, honnét a kormány néplapjához, a »Népbarát«-hoz zavarták ki e mozgalmas időkben.

Az a sötét felhő, mi e kis társaság fölött még akkor csak mint sötét előérzet, sötét hangulat lebegett, nemsokára mint pusztító vihar csapott le.

A mi ezután Petőfivel s e társaság több tagjával történt, a dicső, a gyászos véget tudja, ismeri mindenki e hazában s e haza földjén túl.

De jó előre is tudhattuk, hisz már három évvel előbb megírta volt, hogy : »Ott essem el én, Aharcz mezején« stb. És a sors, mely oly sokáig mostoha kezével ostorozta, később minden szép álmát, vágyát, óhajtását teljesítette.

Csak ez egyszer lett volna még kegyetlen iránta, hogy ezen, egész feltűnéséhez, pályafutásához ugyan illő, de korai gyászos végtől, e nagy, fájdalmas veszteségtől kímélte volna meg a világot!