Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
t Kelléklet a Pesti Napló 1897. augusztus 1-jei (vasárnapi) számához. A TŰZHELY KÖRÜL Petőfi családja. Budapest, julius 31. Kevés nagy költő van a világirodalom- Ban, aki annyit dalolt az övéiről, mint Petőfi. A legtöbbnél mintha a családi érzés beleolvadt volna az emberiség szeretetóbe. S ha mégis visszatérnek a forráshoz, amelyből fakadtak, rövid, mólabus a megemlékezés. Heinét nem engedi megpihenni párisi betegágyán annak az öreg asszonynak a képe, aki Hamburg egyik szűk utcájában, ódon házacskában mindennap imádkozik az ő nagy pogány fiáért, mindig bántja a költőt a gondolat: Ha az öreg asszony meghalna . .. Goethe ritkán olvadozik, csakis akkor, ha elvétve édesanyját említi. Hálásan mondja, hogy tőle örökölte az élet derűs felfogását és a költői természetet. Shakespeare, Schiller, Byron müveiben említés sincs a övéikről. Hanem Petőfi, mintha sokalta volna a saját maga dicsőségét és az elismerést, amelyet neki nyújtottak, megosztja hozzátartozóival: atyja, anyja, fivére, hitvese és fia valamennyi szerepel költészetében, és tán legmeghatóbb ez, ahol róluk megemlékezik. A régi görögök azt hitték, hogy akit a költő megónekel, arra irigyek az istenek. Mivel pedig az élet volt nekik a földi javak legnagyobbika, meg voltak róla győződve, hogy aki vérrokonságban van a poétával, azt hamar elszólitják az élők sorából. Petőfi családján megvalósult ez az ős pogány mitósz : még ötven éve sincs, hogy fiatalon érte el a földi dicsőség csúcsát és ma már senki sem él, aki a Petőfi nevet viseli. Atyja, anyja, fivére és fia már csak az utókor emlékében élnek, hitvese pedig maga fosztotta meg magát attól a kiváltságos szereptől, amely neki mint Petőfi özvegyének kijuthatott volna. Mikor meghalt, nem hintett virágot ravatalára az a nemzet, amely Petőfi nevét palládiumnak tekintette: mert a név, amelyet élete utolsó éveiben viselt, idegen volt a nemzet előtt. Petőfi édesatyjáról sokáig az a téves fölfogás uralkodott, hogy az öreg Petrovits István keményszívű ember volt, aki fiának az irodalomért és művészetért való rajongásában teljességgel nem osztozott. Zsarnok parasztnak mondották, aki fiát drasztikus eszközökkel akarta leszoktatni a komédiásságról. Bizonyos, hogy maga Petőfi is hibás ebben a fölfogásban, mert két költeményében egyoldalúan festi atyja jellemét: az egyikben, amelynek ez a cime: Atyám mestersége és az enyém, azt Írja róla, hogy az öreg Petrovics a mészárságot ajánlotta neki életpályául; a másikban: Egy estém otthon, meg azt, hogy előtte a költészet semmi és hogy csak a husvágáshoz ért. De ez a képnek csak fonák oldala, az igazi, amelyet nem elkeseredésében és világgyülöiésében festett, megnyilvánul, amikor e sorokat írja: — Az én atyám e jó öreg korcsmáros, Áldja meg az Isten mind a két kezével,. S még tisztábban A vén zászlótartó cimü versében. Itt felviszi magával a nemzeti elismerés magaslatára és kijelöli neki megillető helyét. S nincs senkinek joga abban kételkedni, hogy az utóbbi kép a helyes, hogy az öreg Petrovics csakugyan szerette fiát, ha szigorú is volt hozzá. Ami a költő édesanyját illeti, tisztán megrajzolta alakját több versében. Egyszerű asz- szony volt, aki még hallomásból sem ismerte tán a tudás fájának azt a gyümölcsét, amely emberismeretben, műveltségben és skepszisben kicsúcsosodik, de szeretni tudott mély és igazi érzéssel, aztán tele volt a szive jámbor és együgyű hittel, áldozatra kész odaadással. Mikor fia — mint az öreg Petrovics hitte és vallotta — önhibájából szenvedett és nélkülözött, p csak sírni tudott és imádkozni érte. De azért a dicsősége zénitjében álló költőt sem szerette jobban, mint a szegény, földhözragadt közkatonát avagy vándorszínészt. Neki mindenképpen csakis a fia volt. A harmadik alak, amely Petőfi családi képtárában megelevenedik előttünk, az öcscse: István. Keveset tudunk róla; mintha készakarva maradt volna homályban, hogy le ne vonjon valamit abból a ragyogó fényből, ami bátyjának kijutott. Annyit tudunk róla, hogy derék és becsületes ember volt, nem minden híjával a költői tehetségnek. A Petőfi-név nimbuszából neki csak a szenvedés jutott ki, a szabadságharc leveretése után mint közkatona szolgált az osztrák ármádiában Petrovits István név alatt. Nem azért viselte ott ezt a nevet, mintha félt volna a másiknak, a nagyobbik- nak terhétől, hanem mivel eltiltották a Petőfi- névtől. A kapitánya egy ízben igy szólt hozzá: — Infanterista Petrovits, hallom hogy maga öcscse annak az embernek, aki gonosz rebellis volt a mi császárunk ellen. Nem fogom ezért megbüntetni, mert nem tehet róla. De ha megtudom, hogy eldicsekedik azzal a rokonsággal, fogadom, hogy örök életében is megkeserüli. Ez a oserepár bánásmód nem is volt tán minden jóság híjával. A Petőfi-név annyira gyűlöletes volt az osztrák hadseregben, hogy az öreg kapitány nem bízott igazságszereteté- ben vezetőjével szemben és a drákói tilalomban keresett biztosítékot a saját ellenséges érzésével szemben. Mikor Petőfi Istvánt elbocsátották a katonaságtól, néptanító lett és úgy látszik, egy pillanatig arról is ábrándozott, hogy számára is termett a virított babér. Versel:, hadjárati és úti jegyzetek címmel összegyűjtötte azt, amit dolgozott, de a nyilvánosságba nem bocsáthatta. Itt-ott megjelent némelyik a lapokban és ha nem tesznek is tanúbizonyságot kiválóbb költői tehetségéről, őszinte hangjukkal figyelmet keltettek. Legjobban jellemzi tán becsüket a következő, amely 1850-ből való: Szerelmet én nem adhatok, Csak szerető szívet, Hogy szeretni, hőn szeretni Tanítsa meg szived. S ha a tiéd megtanult már Próbára ad hozzám: Legyen tied a tanító, Enyém a tanítvány. Aki a költő szivéhez legközelebb állott,
