Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
^agy, hogy rajongó dalokban örökítette meg emlékét és hozzá való lángoló szerelmét, neje >Volt. Szana Tamás néhány év előtt egy nagyon szép könyvében megóvta Szendrey Julia emlékét a feledéstől. Áz a munka [lélektani analízis .Htján fejti meg, hogyan volt lehetséges, hogy ugyanaz a Szendrey Julia, aki dacolt szülői akaratával, hogy Petőfi neje lehessen, tiz hónappal a költő halála után, már cserben hagyta özvegyi fátyolát Az analízis azért hiányos, mert Szana nem vehette bele a patalógiai részt, í»mi döntő volt Szendrey Julia elhatározásában. Az anyag, ami fölött az iró rendelkezett, olyan természetű, hogy még ma sem lehet tárgyalni. Ha majd eljön az ideje, kitudódik, hogy Petőfi Hitvese rászolgált ugyan a nemzet kárhoztató Ítéletére, de mellette szól sok enyhítő körülmény. Csupán egyet említünk ezek közül: Szendrey Júliát kevósbbé a szerelem, mint inkább a dicsvágy és a női hiúság vitte Petőfi karjai közé. ő is verseket irt. Sok azokban a csinált érzés, a byroni világfájdalom köde nehezedik rájuk, de a tehetséget nem lehet tőlük megtagadni. Ha őszintébb tudott volna lenni egy magyar Christen válik belőle. Legjobban jellemzi poétikus . tehetségét a következő vallomás: Meghaltam én réges-régen, De nem nyughatom bekében, Kísérteiként járok, kelek, Keresve a boldogságot, Mire sehol sem találok. Mi messziről annak látszik: Árny, mint én, mely velem játszik. Hogyha közelébe érek, Rémképétől elszörnyedek. S futok vissza koporsómba, Uj kínoktól ostorozva, S rám vonom a bubánat-szőtt Gyászos halotti lepedőt, S várom, hogy az ég majd megszán, Hogy majd meghalok igazán. Ez a költemény abból az időből való, amikor Szendrey Julia már nem volt Petőfi özvegye . . . A legsajátságosabb alak Petőfi családjában fia, Zoltán. Rajta is beteljesedett a nagy férfiak fiainak végzete. Akiket mindenben, amit tesznek, atyjukhoz hasonlítanak — pedig mily igazságtalan ez a mérték! Göthe fia is abba halt bele, hogy örökségbe kapott egy nagy nevet, amely túlságosan nagy volt neki. Mozart fiát is az ölte“meg, hogy kisebb tehetségét az atyjáéval párhuzamba hozták. Petőfi Zoltán azonfelül meghasonlott önmagával ama cserbe- hagyott özvegyi fátyol miatt, amely örökké ott lebegett anyja fölött, mint a sötét végzet IS Budapest, vasárnap hollószárnya. Hogy megszabaduljon ezektől a gyötrő képektől, [feledést keresett — és az ifjúság nem válogatós ilyenkor az eszközökben. Valószínű, hogy meg akart halni, hogy készakarva tette tönkre az egészségét. Szana Tamás, aki 1867-ben, tehát nem egészen húszéves korában találkozott vele Debrecenben, ahol szinészkedett, igy Írja le: — Reám első látásra nem tett valami kellemes benyomást. Sápadt, beesett arcán éjjeli dorbézolások nyomát véltem fölismerni és nagy önbizalmát, mely szavaiból kisugárzott, nem találtam eléggé megokoltnak. Ezt a fiút rosszul nevelték, gondoltam magamban. De későbbi, mélyebbi ismerkedésnél, mint maga Szana elmondja, sokkal kedvezőbb volt a benyomás. Az a hetykeség csupán arravaló volt, hogy leplezze a nyomort, amelyben Petőfi Zoltán akkor ólt. A büszkeség egy neme volt az csupán. Amilyen büszke volt a Petőfi névre, olyannyira fájt is az neki, mert sejtette, hogy nem tudja örökségét öregbíteni. A nagy férfiak fiainak végzete őt is agyonnyomta. S ő ezt cinizmussal leplezgette. Egyszer kitört belőle mégis a büszkeség, amelylyel atyja emléke eltöltötte. Mikor Glei- chenbergben mint halálos beteg időzött, Sacher- Masoch, a zseniális német iró is a gyógyhely vendége volt, aki rajongott Petőfi költészetéért. Egy este fölolvasást tartott róla és mikor befejezte, mélyen meghatva állott elébe egy sáppadtképü, beteg ifjú, aki reszkető hangon mondott neki köszönetét. — Ön bizonyára honfitársa a költőnek ? kérdezte tőle Sacher-Masoch, — Igen, uram és egyúttal a fia is: nevem Petőfi Zoltán. Úgy zokogott, hogy majd meghasadt a szive. Talán a saját végzetét is siratta: a nagy férfiak fiainak végzetét. _________FESTI NAPLÓ. Szalon. A színésznők öltözködése. Budapest, julius 28. Nyár derekán vagyunk, amikor a színműírók utolsó tollvonásaikat végzik munkáikon, amelyek a téli szezonra vannak szánva. Ez bizony nehéz, fáradtságos munka, mert hát a modern közönségnek olyan tul- csigázottak az igényei! Maga a költői tehetség nem elég arra, hogy a publikum kegyét megnyerje. A szin- müirónak evégett mindenféle mesterfogáshoz kell nyúlnia, első sorban pedig szabómester-f&gásltoz. Igen, mert míg a régi írók J arra törekedtek, hogy darabjaik egyes jelenetei hősnőjük, vagy hősük jellemét minél jobban kidomborítsák, a mai Írók viszont azon iparkodnak, hogy az ünnepelt diva minél jobban ragyogtat- hassa az öltözékeit. Moliér hajdan a szakácsnőjének olvasta föl a darabjait. Ha a Tartuffe szerzője modern iró, akkor egy -- divatárusnőnek olvassa föl. A művésznők ma főképpen öltözködni akarnak s éppen ezáltal vetkeznek ki igazi hivatásukból.. . Fölösleges volna hosszasabban bizonyítgatni, hogy ez az irány mennyire árt a drámairás művészetének is, amikor a szabómesterséget állítja előtérbe. Az iró elnyomja a géniusza szavát, amikor — a divat szeszélye beszél. Erről a veszedelmes irányról beszél most egy érdekes francia cikk is, amelyet Henri Fouquier irt a Figaróban. Fouquier alapos ismerője a párisi kulissza-világnak s cikkében azt mondja, hogy a színésznők fényűzése nemcsak a drámairásnak és a művészetnek árt, de rontó hatása van a színésznők erkölcsi életére is, amit valóban könnyű az első pillanatra belátni. f Parisban — úgymond a cikk — évente százával tódulnak a lányok a színpadra. Vannak köztük igen tehetséges és föltehetjük, hogy igen erkölcsös teremtések is. Hanem ha a leány hosszas, keserves fáradozás után végre szerződést kap, mit ér minden erős fogadalma, hogy megmarad az erény ösvényén? Havi fizetése átlag 200 frank, ami alig elégséges a megélhetésre. S abból fedezze ő a szabó és a divatárus számláit, amelyek évente ezer meg ezer frankra rúgnak? Pedig muszáj ennyit költenie, muszáj kollégáival versenyt tartania, ha háttérbe szorulni nem akar!» Hogy aztán miből fedezi egy ilyen szinészöőcske az ő toilette-kiadásait, az szomorúan ismeretes dolog. Hanem Fouquier ur, mint afféle telivér párisi világfi, nem botránkozik meg rajta. Csöndes lemondással nyugszik be a megváltozhatatlan tényékbe. Ha egy leány a színpadra lép, — úgymond — szakítson egyszersmindenkorra minden előítélettel. Minden társaságnak szüksége van arra, hogy elegáns, szeretetreméltó, könnyüvérü hölgyecskék éljenek benne; s ezek a könnyüvérü hölgyek a színésznők. Életüket a művészet bizonyos zománccal vonja be. S azután van jellemükben még egy vonás, amely őket előnyösen különbözteti meg a közönséges divathölgy éktől. Viszonyaikban ugyanis a szerelem, a szó szebbik értelmében, mindig jelentékeny szerepet játszik. Mással fizettetik ki a ruhaszámláikat, de amellett jószívű teremtések. Hanem a legcsodálatosabb az a körülmény, hogy mig a művészek mindinkább filiszterekké válnak, azalatt a művésznők mindjobban a régi, vándor komédiás csapatok laza erkölcsi elveinek hódolnak. Hát ez se aggasztja Fouquier urat valami túlságosan. Sőt 1897. augusztus 1. 212. szám. nyáján. Már mindegy, vissza nem tér, de sőt I amint az idősebb tündér rásuhintott vesszejé- j Úgy is tett, amiként fogadta. Harmadnap ' '*' - ’’1 1 "- * --1 — O — — dv + U —, —T7 /-col- nrrrr I o 1 orrlj-i csa Vih Ipánv ruháiét lnr>ta «1. fi Vficrv
