Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
212. szám. Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, 1897. augusztus 1. Csatazajtól visszhangzó térségen. Büszke vagyok, hogy nemzetemből nem halt ki a haza védelmében elesettek iránt való kegyelet. Közeli és távoli vidékekről jöttek, hogy a' mai napon tartandó nemzeti ünnepségben részt -vegyenek. Az ünnepet rendező bizottság nevében is megjelenésükért hálámat nyilvánítva, az ünnepélyt jjnegnyitom. Ezután az udvarhelyi dalárda elénekelte a Himnuszt, .mire a főispán folytatta beszédét. A végre- hajtóbizóttság névében elmondta az emlékoszlop, valamint a Petőfi-szobor keletkezésének történetét. Az emlékoszlopot Alpár Ignác műépítész terve szerint, Bocs- kor Árpád főmérnök felügyelete alatt Bosin testvérek 2.000 forintért készítették el. A turulmadár Küllő Miklós szobrász müve. Petőfi ércbeöntött szobra hasonlóképpen Költő Miklós szobrász müve, aki 16,000 frt árban minden munkát végzett. A tőke, kamatokkal együtt, a terv megvalósításáig •kamattal és később érkezett adományokkal együtt ‘18.000 forintra emelkedett. A főispán igy végezte beszédét : Amint előadásomból kiviláglik, e hazafias érzületet tanúsító müvek létesítésének legnagyobb része néhai gróf Géthlen Gábor fáradhatatlan tevékenységéhek, akadályt nem ismerő erélyének eredménye. Ürömmel és büszkeséggel készült a leleplezés ünnepére, de a Mindenható másképpen rendelkezett, mert múlt hónap 24-én, éppen azon a napon, amikor a művész a szobor fölállításával elkészült, rövid betegség után elköltözött jobb hazába. De e hazafias műnek létrehozásával honfitársai szivében az elismerés mellett el nem múló hálaérzetet hagyott hátra. Gróf Bethlen Gábor halála után csekély személyem lett az elnökségre emelve. De teendőm nem maradt, elődöm mindent elintézve hagyott hátra. Ismertetésem befejezése után fölkérem nagy- tiszteletű esperes Szász Gerő szónok urat beszédének elmondására. Szász Gerő lépett ezután az emelvényre s gyújtó hatással mondta el a következő remek beszédet: Az ünnepi szónok. A mi édes hazánk, Magyarország megalapítása második ezer esztendejének elsőjét nem ünnepelhetnők méltóbb helyen, mint itt ezen a téren, amelynek mindén porszeme, minden göröngye, a levegőég, amelyet beszivunk, áz illat, amely gyönyörbe ringat, a felettünk kiterjesztett meünyboltozat, a múlt idők megszentelt emléke és a hálás kegyelet: élő bizonysága a mi , édes hazánk, Magyarország függetlenségéért, önállóságáért, szabadságáért kiontott vérnek; annak a vér- tanuságnak, amely eget kér, eget követel. Ezen a téren, ebben a pillanatban Magyarország , szive dobog.' Magyarország nem geográfiai fogalom. Magyarország határait, tartalmát nem a Kárpátok égberontó bércét," nem Erdély sziklái teszik. Nem a fejedelmi Duna, nem a szilaj Tisza, sem ami Marosunk, Szamosunk: nem a nagy Alföld rónasága sem. Szépek ezek, fölségesek. Irigyli tőlünk a szomszéd, a barát és ellenség; irigyli egész Európa. Ám ezeket elveheti tőlünk a tatár-járás; elsöpörheti a felhőszakadások vihar-bömbö- lóse, romokká temetheti a földindulás. Országok születése, országok fönnállása, örökélete: más világrend törvényei alatt állanak. Ezeket a törvényeket világi hatalom nem adhatja, nem korlátolhatja, el sem veheti. El nem vehetik még a természeti érők sem: mert ezek ott benn vannak egy népnek szivében, lelkében, erkölcseiben, jellemében, léteiének föltételeiben. Ezek lelkiszükségek, örök emberi törvények, amelyek — mint az Ur szelleme a vizek fölött egykoron — ott lebegnek a romok fölött is soha el nem múlható örökkévalóságban; diadalmukat ünnepük a leggyászosabb sirhalmok fölött is. Ezért dobog ma össze minden magyar szív. Ezért van e pillanatban velünk egész Magyarország, mint ottt volt Izrael a Nebo hegyén, «midőn eltemető az Ur Mózest a Moáb földjén, Beth-Peor ellenében, holott senki sem tudta az ő temetésének helyét», csak siratták és gyászolták az egész népnek fiai harminc napig, mert érezték, tudták, hogy a kinek tisztességet tesznek, nemcsak az övék volt, de ők maguk voltak egészen. Ez a mi történetünk e pillanatban. Hosszú, fáradhatatlan kutatás után tudtuk meg, hol ringott bölcsője; soha se fogjuk megtudni egész bizonyossággal hogy itt, vagy ott, vagy amott pihennek-e elhalt porai annak a nemzeti szentnek, akinek emlékét megőrizni lesz hivatva e szerény szobor. És jól van ez igy. Aki a mindenségé volt életében, hadd maradjon a mindenségé a halálban is; maradjon Petőfi Sándornak. 1 E név előtt hajtsátok meg zászlóitokat. Ez; a név nem szimbólum csupán, amely tanít, oktat és emlékeztet a múltakra; ez a név a «teremtés», amely figyelmünket elkötelezi a jövendő századokra. Petőfi abban a korban született, amely a nemzeti lét elpusztulása és az újjászületés kínszenvedése között vergődött. Apokaliptikus idők. A csodák korszaka. Ö énekelte: «Isten csodája, hogy még áll hazánk!» Isten csodája! De él, de van, de lesz mindörökké. Mert földjébe beledobta lobogó szivét, ezt a lángoló Vulkánt, amely fölmelegiti mind az idők végéig. Mezeinket,- rónáinkat, halmainkat, szikláinkat nem tapodta meg, hanem égberontó lelkének szárnyain fölemelte az örökkévaló világokba és megszentelte. Megnyitotta ajkait a világirodalomban páratlan költeményeivel és mint az utolsó ítélet trombitája harsogta: tiszteletet adjatok az emberi méltóságnak; jogot a népnek; szabadságot a szellemnek, tehát minden élőlénynek; mert közösen a, mienk, mindnyájunké a föld, az ég, a levegő, a szél, a harmat csépije és a napsugár; mindnyájunknak istene az Isten. És e hangokra megszületett a magyar politika, a magyar irodalom, a magyar szabadság, a magyar haza, mert megszületett március 15-dike. ürült ember volt az, és őrült hatalom, amely ezt a napot forradalomnak bélyegezte, és elnyomására fclzuditott minden poklokat. Nem forradalom volt az, hanem «kijelentés». A szentlélek kitöltetése a Duna, Tisza partjain. A halottaiból feltámadott Magyarország mennybemenetele. . Petőfi látnoki szellemében Magyarország ezer- esztendős életének minden diadalma, minden kínszenvedése megnyilatkozott az életrevalóság minden föltételével, a halál-megvetés minden heroizmusával. Ezeknek nevében megnyíltak a börtönök. A bilincseit széttört nép helyébe oda lépett a szárnyakat öltött szabad, független nemzet. A rabszolgaságra elitéit tartomány helyét elfoglalta az önállóságát megérdemelt és méltán követelő Magyarország. Második eset a világtörténelemben, hogy egy maroknyi nép váltja meg az emberiséget. Egykor Izráel a kereszténységgel; most Magyarország a haza- és szabadság-szeretettel. A Golgotha és a segesvári mezők. Ott a lelki, az erkölcsi szabadság a bünbocsánattal; itt a polgári szabadság az egyéni, nemzeti és emberi jogok kultuszával. Mint az esztendőben a balzsam-ontó tavasz: ezek az idők a népek, az emberiség életében a sátoros- innepek. Elvesz a mindennapi élet, az utca, a test szenvedélyei, a föld gyönyörei elvesztik bolonditó hatásukat: ezek helyett szárnyakat ölt a lélek és röpül az örökkévaló virágok felé. Ez a szép, a jó, az igaz országa. Ez az ideál, ez az eszmények világa. Az a világ, amelyért élni fölséges, meghalni méltó cél a halandó ember előtt. Ez az örökkévaló eszme, ez az eszményi világ hatotta át hazánkat félszázaddal ezelőtt. Ennek hatása alatt keltaszárnyra a nemzeti Géniusz, és megszólalt addig sóhá nem hallott erővel, csodálatos színnel és a halottakat is föltámasztó hatalommal. Megnyíltair a temetőt» Katót sírjából a nemzeti" önérzet és követelte jó gut." A A nemzet előkelői, akik egy század óta nyelvben, érzésben, gondolkozásban elszakadtak volt fajunktól, Magyarország határain kívül éltek, visszasimultak a nemzethez és odaállottak az első csatasorba harcolni és meghalni Magyarország föltámadásáért. Ekkor támadt az a hősies nemzedék, amely nem tanulta a hadakozást, de győzedelmes csatákkal vívott és megszerezte magának a világ előtt a legendás félisten nevet. A többi nagyok mellett, ennek a kornak lelke, az eszményi Világ törekvéseinek prófétája, látnoka a magyar Tirtaeus — Petőfi Sándor volt. Mert ha volt szív, mely hazáját szerette, úgy Petőfi volt az, aki széttörte szivét, hogy belőle jusson a legparányibb göröngynek is. Ha volt lélek, amely lobogott a világszabadságért, úgy Petőfi lelke volt az, amely felséges költeményeiben túl az Óceánokon is hirdeti az örök-emberi jogokat. Ha volt valaha lemondás, úgy Petőfi tette meg azt: elhagyva ifjú hitvesét, egyetlen gyermekét, hogy fölemelje az elhagyottakat, hogy gazdaggá tegye a koldusokat lélekben; bilincseket tört szét, hogy szabaddá legyen a szabadnak teremtett rabszolga. Es ha volt valaha önfeláldozás, akkor Petőfiben nyert testet. Ott született az Alfölden. Lelke ott mélyed! el a végtelenség szeretetében. De hogy ezt megközelíthesse, hogy lelkének eszménye egyesülhessen az örök eszményivel, az Istennel: eljött hozzánk, mert a mi szikláinkról csak egy lépés a mennyország, és a mi szabadságrszeretetünk nyitva tartja azt minden igaz magyar hazafi számára. Petőfi eljött hozzánk, feláldozni magát a szabadságért; eljött hozzánk: meghalni. Meghalni! Ki hiszi azt el valaha, hogy Petőfi meghalt! Hiszen, itt körülöttünk élnek az erdők, amelyek őt látták. Él a madár, amely tőle lopta el dalát. Él a virág, amely tőle örökölte hirnporát. Él a sas, amely tőié örökölte szárnyait. Él az Isten .. . Ki hiszi azt el valaha, hogy az Isten képére teremtett ember meghaljon ? Petőfi él! És élni fog, mig egy szív lesz e földön, amely áldozatra képes a szabadságért a hazaszeretet nevében. Ezért dobban e téren e pillanatban egész Magyar- ország szive. A segesvári mezők nem a vég, hanem a megdicsőülés kezdete. Nem kripta, hanem Pantheon. Templom, amelyben egész Magyarország leborul, és hálás kegyelettel áldja azoknak emlékét, akik itt ottonták vérüket érette. Mi, akik veletek egy sorban küzdöttünk, de akiket akkor a halál gyermekvoltunk miatt áldozatul nem követelt; akiknek a Gondviselés nem engedte, hogy jó vénségben, az azóta felnőtt nemzedékekkel együtt leborulhassunk megszentelt emléketük előtt: mi lelkesedéssel hirdetjük a világ négy tája felé, hogy bár még igen sok kívánnivaló van hátra, de ma már a ti véretek árán, a ti sirhalmotok fölött, uj életnek indult, boldogabb haza zárta neveteket szivébe. Mig egy vértanú lesz, mig egy magyar fog élni ezen a földön: a ti emléketek élni fog. Sírotok fölött lengjen a béke. Ez emlék fölött a nagyság, a dicsőség és a honszeretetnek áldásai láttassanak meg újabb ezer esztendőkig. Áldás megdi- csőült emléketeken. Szász Gerő beszéde után, amelyet parcekig tapsolt az óriási tömeg, Sándor László főispán adta át a szobrot Lendvay Sándor főszolgabírónak, ki hatásos beszéddel átvette, mire a dalárda a szózatot énekelte. Most mindenki sietett, hogy emlékül egy-egy göröngyöt vigyen magával a névtelen hősök sírjáról. Ezután megindult a népvándorlás vissza Segesvárra. Szekeren, vonaton és gyalog özönlött a tömeg az ünneplő város felé. A Petőfi»szobor leleplezése. Melegen tűzött a nap a megyeházára, amelynek ablakából Segesvár hölgyei reggel óta türelmesen várták az ünnepi menet megérkezését. A téren diszruhás notabilitások sürögtek-forogtak a szobor körül, amelyet vászonsátor takart. A székelységet úgy kellett Ugron- nak visszatartania, mert félő volt, hogy az áradat a szobrot is feldönti. A dalárda Himnusza után a főispán f megnyitotta az ünnepet s átadta a szót Bartók Lajosnak, aki erre diszmagyarban az emelvényre lépett. Rövid apoteozis után igy jellemzi a költőt: Nála a költemény nem volt hazugság, — egy volt az életével, jellemével s tetteivel és mindez igaz volt. Azért a legnagyobb költő, mert izről-izre az. A szabadság- harc költőjével egy volt benne a honvéd. S a költő szobrától csak arasznyira a csatatér, hol a vele elhullt dicső bajnokok emléke áll. Nincs költő, akinél a bírálat oly egy lehetne a magasztalással, mint Petőfinél. E költőt csak a legszebb dicsénekben lehetne bírálni. S jelleme oly egy népeével, hogy minden dicséret annak is szól. Volt világhírű dalnoka a hazának, volt a szabadságnak, volt a szerelemnek, bornak, a természetnek, családi érzésnek; kitűnő egyikben a magas képzelet, másikban, a mély gondolat és érzelem, harmadikban a csillogó humor, negyedikben a sötét gúny: — de nincs több oly bánya, mint Petőfi szive, amely minden nemes ércet és minden drágakövet megtermett maga, dusabban, mint a többiek: s még kifogyhatatlan egy igazgyöngyben: a tiszta erkölcsi épségben. Mert Petőfi jelleme és költészete a magyar nép maga, — innen szerfelett nagysága és örökvolta. Azután elmondja, hogy Petőfi igéi negyvennyolcig az ó testamentumot jelentik, 1848. március 15-től pedig a magyar nemzet evangéliumát. Petőfi jelleme és élete — folytatja — példa nekünk a népnek. Az erényeket kell Petőfi szellemében s az ünnepléssel megőrizni. A napnak vannak homályos foltjai, Petőfinél minden eszmény, semmi sem salak. A földdel csak egy pont köti össze: a haza földje, de ez nála a Lleglélek- emelőbb eszmény. Azután röviden visszapillant az elmúlt ötven esztendőre. Amit kivívtunk, az Petőfi tollának és kardjának munkája. Petőfi mindazért harcolt, ami csak ideális; s nincs ideál, amely valaha emberszivben fészkelt, hogy az ő szivéből elő »e zendült volna. Ezért ő a mi eszményünk, a költők eszményképe, a költők költője. Ezt nem volt képes sem a zsoltáros király, sem a caesari Róma ódaköltője, sem a keresztény lovagkor s az újabb századok dalnokai elérni: csak a modern demokrácia, népszabadság Petőfije. Az iró, aki tettekben, életben, humanizmusban nem követi: remek tollal se harcol Petőfi táborában. Aki ajkán szabadságot, nemzetet, férfias jellemet, becsületet hordva, szivében szolgai és önző: nem hive neki! Festi ezután viszonyát Bemmel s beszédét ekképp fejezi be: A nagy Magyarországé lévén bölcsőd, sírod a kis Erdélyé lön, hogy e szent hamvakkal még egységesebbé tedd az egy hazát. Az idő bércei, a századok, amint te irád, örökra zengeni fogják neved. Mi azt akartuk megtudni: itt, Erdély e bércei visszhangozzák-e még egy félszázadév nagy és dicső eseményeit, Bem ágyudörgését, Petőfi tárogatóját, a magyar hősök elszánt rohanását a szabadságért, melynek azok is hasznát veszik, akik _ ellene voltak ? És egymást végre átölelve kiáltjuk: «Nem igaz, hogy a magyar testvértelen!» Bartók beszéde rendkívüli hatást tett. Majdnem minden mondata után zúgott a taps, a hölgyek pedig virágot szórtak a szónokra. A szászok lelkesen fogad- koztak, hogy testvériségben élnek majd a magyarokkal, csak ismerjék meg egymást. Erre mozsarak durrogása s mennydörgésszerű éljenzésközben lehull a szoborról a lepel. Ott ragyogott Petőfi gyönyörű ércszobra a déli nap pazar fényében. Sokan fölmentek az emelvényre s onnan gyönyörködtek az emlék szépségében. Az éljenzés csillapultával Esterházy Kálmán gróf épett a szobor elé s a következő beszéd kíséretében tette le talapzatára a képviselőház koszorúját: A magyar nemzeti Géniusztól ihletett halhatatlan költőnek, a haza és népének szabadságáért lángoló lélekkel küzdött és elvérzett hősének emlékére emelt eme szobor talapzatára, mint a nemzet élő kegyeletének jelvényét, a magyar országgyűlés képviselőházának egyhangú határozatából helyezzük e koszororut a haza e részében hőseink vérétől áztatott szent földjére. Petőfi emléke szellemi őre a nemzet egységének és szabadságának. Dicsőült költő! Te mondád: «Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak!» Szavad betelt. -Áldva borulunk le hamvaid fölött, kívánjuk, vajha ily haza- szeretettel boruljanak le unokáink unokái! A főispán ezután átadta a szobrot Somogyi 1st- ván alispánnak. Rövid beszédében azt a kérdést vetette föl, miért kellett Petőfinek a harcba elegyednie ? A szobor ugyan hátat ferdít a csatatérnek, de ez nem jelenti azt, mintha ő onnan futni akarna. Ő másképp magyarázza a szobor állását. Petőfi arra inti nemzetét, hogy csakis abban az esetben lépjen csatatérre, ha a haza és a korona védelmére az ellenség rákényszeríti. A nemzet Petőfiben mégis inkább a költőnek adózik elismeréssel, mint a katonának. A szobor azért örökíti meg honvédruhában Petőfit, mert aki a csatatéren leli halálát, azt a katonai disz megilleti. Beszél ezután Küllő Miklósról, a fiatal .<7
