Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

A HAZÁNK melléklete. (1897. augusztus 1.)

Petőfi emlékezete.

Petőfi szobra.

Budapest, julius 81.

Nehéz, válságos időkben megkönyörült rajtunk a magyarok Istene és adott a vergődő hazának egy üstököst, mely vakító fénynyel mutatta az utat a szabadság felé. Az üstökös jött, az örökkévalóságban alig egy pillanatot kitevő ideig világított, aztán egy utolsót lobbanva, hirtelen kialudt s eltűnt nyomtalanul. Máig sem tudjuk biztosan: hogyan, hova?

Azt mondják szavahihető emberek, historikusok, hogy ott fekszik egy közös sir- ban, a fehéregyházai csatasikon, az általa oly forrón imádott édes anyaföldben. Lehet, de porait tán szétszórta a szellő, hogy a hazának minden zugába jusson legalább egy atomnyi abból a porból, a melyben talán ma is él a hazaszeretet.

Mégis, jól tette a nemzeti kegyelet, hogy emlékkövei jelöli meg — ha mindjárt negyvennyolcz év után is — a névtelen félistenek közös sirgödrét, melyben a legnagyobb magyar szellemek egyike aluszsza állítólag örök álmát s méltó, hogy szobrot állított oda a segesvári várba, szembe nézőt a csatatérrel, emlékeztetőt a szörnyű gyásznapra, oltárt a mai törpe generá- cziónak. Hadd lássuk legalább mi öt mindig szemeink előtt, mert neki úgy is jobb, hogy nem látja az általa megálmodott haza helyett a mai Magyarországot.

Jól járt, hogy meghalt! Dicső halála volt! Szép kezdete a halhatatlanságnak!... Es jó, hogy nem látja, mennyire kisebbek lettek azok, a kik megmaradtak, a'"kik utánna jöttek, a kik helyette és nélküle húzzák tovább az idők végtelen terhét.

Vagy talán nem igy van. Vagy legálább is azelőtt — nem is olyan régen — üem volt még igy. Mert a mikor idefönn leplezték le a nagy költő érczszobrát, ott a Duna partján, Jókai igy aposztrofálta a halhatatlant:

Ez a szobor lát, érez és gondolkodik.

S a szellemek igazságosak, világosan látnak s szenvedély nélkül ítélnek.

Láthatja az érző, gondolkodó szobor: mi történt azóta, hogy szelleme poraitól megvált.

A népszabadság, melyet ő még mint gyémántot keresett és megtalálva annak tartogatott, ma már közönséges, hasznos, úttöltő kavics, félthetetlen, elveszthetetlen.

Láthatja Budapestet s Ítélhet felőle : hova emelkedett az a város, melyről ő egykor oly tréfásan énekelt.

Láthatja, hogy a mit „Vasúton* irt dalában ábrándul óhajtott, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasúttal, ime beteljesült. „Ha nincs elég vasatok, törjétek össze lánczaitok s lesz elég.“ Ez is meg van. Nincsenek lánczok.

Láthatja, hogy a honvédsereg újra fennáll erőben, hazaszeretetben a régivel versenyző, hogy Magyarország soha eddig nem birt erejében áll a jövendő feladatai előtt.

Láthatja, hogy van erős pártküzdelem, de valamennyi párt csak a nemzet jólétének, hatalmának öregbítésében versenyez; külömbség közöttük csak a czél felé haladás idömértéke.

Láthatja, hogy van szabad sajtó, egész lé— fi segesvári ünnep. —

giójával a szellem harczosainak s az olvasó- közönség száma tábor: egész ország ! S a har- czosok között nincs egy magyar sem, ki ne a szabadságot, a felvilágosodást, a haza nagyságát követelné; ha volna — nem lenne a ki olvassa.

Láthatja, hogy szépirodalom, tudomány, művészet, technika, ipar és kereskedelem mind úgy kifejlődött, olyan polczra hágott, hogy Magyarországnak nem kell többé könyörögni az elfoglalt helyért a müveit világban.

És láthatja, hogy amit kincsül hagyott hátra :|lánglelke müvei, százezernyi számban vannak elterjedve széles e hazában s otthon vannak a főur dísztermének mozaik asztalán éppen úgy, mint a földműves mestergerendáján.

Szárnyaik is nőttek ! Berepülték már a kerek föld világát. Az a német nemzet, kivel annyi viszálya volt, maga nyitott utat szellemkincseinek a széles világba ; angolok, fran- cziák, olaszok és svédek, lengyelek, spanyolok világot gyújtottak nála. Petőfi versei átmentek az Oczeánon az uj világba, meglátogatták Japánt és Chinát és mint a nap, ugv tértek visz- sza Kelet égalja felől. — És minden földön, a mit bejártak, hirdették a magyar dicsőségét. És nem hiába hirdették, azt is jól láthatja. És még egyet láthat.

Azt, hogy „van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé.“ S aztán hallgathatja : mit suttog fülébe a korszellem nemtöje.

Hogy minden haladni fog előre a magasság,

a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szivének is meg kell dobbannia.

Jönnek még idők, a mikor ennek a szobornak érczkeble úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá lesz s világítani fog az éjszakában !

Vájjon csakugyan igy van-e?. . . Csakugyan ezeket láthatja az érző, gondolkodó szobor? . . . Lássuk, mi történt azóta, hogy szelleme poraitól megvált?

„A népszabadság, melyet ö még mint gyémántot keresett és megtalálva annak tartogatott, ma már közönséges, hasznos uttöltö kavics“ . . . igaz. Kavics, melyet felrugdosnak, sárba tipornak, szétmorzsolnak, szerteszórnak azok, kiknek féltve kellene összegyüjteniök s legszentebb kincs gyanánt kellene azt megőrizniük.

„Láthatja Budapestet“ . . . hogy fejlődése, emelkedése, gazdagsága csak látszólagos; láthatja ezt az óriási Potemkin-falut, ezt a magyarságnak még mindig meghó- ditatlan világvárost, hogy terelte fejlődése a kozmopolitizmus felé s hogy lett a nyugoti metropolisok mintájára modern Sodomává és Gomorrhává.

„Láthatja, hogy Magyarország át van hálózva száz vasúttal“ ... de ezek a vasutak nem a hazai kereskedelem és ipar érdekeit szolgálják, hanem csupán arra valók, hogy viczinális províziókat juttassanak az önzetlen honatyák zsebeibe s megtízszerezzék hithü mamelukok silány földbirtokainak az értékét. „Nincs elég vas“ ... óh, de azért nem a lán- czokat törik össze, hanem a kardokat. A

lánczokat még csak ezután kovácsolják

igazán. ,J

„Láthatja, hogy a honvédsereg“ . . .

hogyan fejlődött vissza nemzeti hadseregből a közös hadsereg silány kiegészítő részévé ; hogyan germanizálták tervszerűen, rendszeresen s hogyan áll Magyarország régi erejében megfogyatkozva, degenerálva, enerválódva a jövendő feladatai elölt.

„Láthatja, hogy van erős pártküzdelem“ ... de a hatalom birtokosai nem a nemzet jólétének, hatalmának öregbítésében versenyeznek, hanem a hatalmi túlkapásokban, a nemzet javaival való kufárkodásban s ebben nincs különbség közöttük még a czél felé haladás idömér- tékében sem.

„Láthatja, hogy van szabad, sajtó“ . . . Van ? Ma még. De holnap ? Ki tudja. Hiszen mig odalenn a kis Segesváron himnuszt zeng a nép a szabad sajtó lánglelkü apostolának, idefönn a kegyelmes urak nem értek rá áldozni “Petőfi emlékének, mert sürgős munkájok volt. Siettek. Bélcót akartak kovácsolni a szabad sajtóra. És micsoda erőfeszítésébe került a nemzet jobbjainak: megvédeni és megtartani Petőfi szent örökét?

„Láthatja, hogy szépirodalom, tudomány, művészet, technika, ipar és kereskedelem“ . . . hogy jutott csiribiri poéták, nagyhangú szélhámosok kezére, a kik diszkreditálják a müveit világ előtt még azt a kevés eredményt is, a mit fáradságos munkával vívtak ki becsületes elődeink.

„És láthatja, hogy a mit kincsül hagyott reánk, lánglelke ipüvei“ . . . hogy hatottak termékenyitöleg az egész világon, csak éppen idehaza nem. Hogy olvassa boldog-boldogtalan himnuszait a szabadságnak, miket szent lelkesedéssel vert ki isteni kobzán, de ki sem tanulta meg tőle a hazáért „tenni is, hogy ha tenni kell.“

És még egyet láthat.

Azt, hogy „van még egy népeiből szeretett és népeit szerető király . . . .“ a kinek jóságos, atyai szivét aljas aknamunkával igyekeznek elfordítani tőlünk, a kinek áldott, nemes leikébe álnok hízelgők a gyanú, a bizalmatlanság mérgét akarják beleoltani.

S aztán hallgathatja, mit suttog fülébe a korszellem nemtöje.

„Hogy minden haladni fog előre . . a romlásnak, a pusztulásnak, a züllésnek, a kárhozatnak ezen a szédületes lejtőjén. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szive is — összeszorul.

Jönnek még idők, a mikor ennek a szobornak érczkeble úgy megtelik — keserűséggel, vad haraggal, hogy annak erejétől a szobor szerterobban és szétrepül az éjszakában . . .

... De nem, nem! Félre e sötét képekkel ebben az ünnepélyes órában. Ne háborgassuk olympusi nyugalmát a közös sírban nyugvó Tyrtaeusnak. Ne fedjük be fekete fátyollal ezt a földet, mit érczsze-