Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
Budapest 1897, vasárnap, augusztus 1 MAGYAROR.SZAG hatalmával a népajkon élő ős erejű nyelvet irodal- 'mivá jegeczesitette, hogy ragyogó kristályaiban gyönyörködjenek a nemzedékek. Müveinek hangja, eszméi előadása, a kedély elragadó üdesége oly tiszta, mint a tengerszem: azt hinnők, hogy fenekére látunk, de mélységébe ■nincs huvár, a ki leszállhasson. Gondolatolvasáson töri fejét a század vége : itt mindenki tisztán olvassa a gondolatot soraiból, s az, összhangzó szépságébon mindenkit magához emelve, mindig megmozgatja a nemesebb érzés húrjait. S nem a dölyf magaslatáról tekint az olvasóra. A legegyszerűbb nép fia s legbölcsebb tudós egyformán élvezi bűvös zengzete ellenállhatatlan varázsát. Olyan ő, mint a legenda csodatevő Krisztusképe, mely minden embernél, kicsinél és nagynál, egy fővel volt nagyobb (mert az isteni ige előtt is egyformán hajolnak meg a népek milliói s fogadják meg tanítását) — de nagyobbá ’a keresztfa emelte, melyet viselt életében és melyen kiszenvedett az emberiség szent eszméiért. A durva önkény törpe viadorai azt hiszik, hogy téjelegve a hatalom kegymorzsáinak osztogatásában, ők emelkedtek a dicsőség talapzatára, s a nemzeteket igába hajtva, önmagokat emelték föl és korukat tették nagygyá. De azon lelki óriások, a kik magukhoz, nemes lelkületűk magasságához emeljek milliókat; ezek az egyenlőség igaz apostolai! * Petőfi igéi 48-ig az ó-testamentumot jelentik ; 48 márczius 15-ikőtől a magyar nemzet evangéliumát. S az első nemzetek első szellemei jöttek üdvözölve elébe. Erkölcsi épségében rejlik fensősége, ez teszi legnagyobba Petőfi költészetét. Ebből fakadt szabadság- és honszerelete s művészete, — az oroszláni, daczos erő: védni őseink szerzeményét, a hazát. Ez a legszentebb szó előttünk. S a magyar azért imádja úgy hazáját, mert ezek az ősök alkották, ezért haltak, s ez temetőjük, — az ősök nagyságát pedig jól tudjuk, végtelen büszkék vagyunk rájok a múltból s ezt követeljük a jelentől. Ez erkölcsi fensőség elismert, ez tett Európa legelső népei közé a nagy múltban s képezte szilárd alapját a birodalomnak, mely szent István koronája alá foglaltaték, s ez telte hogy ezredév nem az öregség jubileuma. Petőfi jelleme és élete példa nekünk, a népnek: e jellem tiszta forrás az eliszaposodott, romlott korban, bol a romlottság elvei már-már jogszabályokul hirdettetnek. Ősbecsületessége, úgyszólván zegénységi fogadalma, nélkülözései, — és eszméiért önfeláldozási készsége: ez erényeket kell Petőfi szellemében ünnepelni s az ünnepléssel megőrizni. Érzése, verse, tette, jelleme ugyanaz, s nem választhatni el a költő szárnyalását a hazafi törekvéseitől, s nem képzelhetni lantját élete nélkül, mint a napot sugara nélkül. A napnak vannak homályos foltjai, lángelméknek kórjaik: nála minden ép és fény, mert minden eszményi, semmi sem salak. A földdel csak egy pont köti össze : a haza földje, de ez nála a leglélekemelőbb eszmény. Ő mindazért együtt harczolt, a mi csak ideális; s nincs ideál, mely valaha emberszivben fészkelt, hogy az ö szivéből elő ne zendült volna. Ezért ő a mi eszményünk, a költők eszményképe, a költők költője. Ezt nem volt képes sem a zsol- táros király, sem a caesari Róma ódaköltője, sem a keresztény lovagkor s az újabb századok dalnokai elérni: csak a modern demokráczia, nép- szabadság Petőfije. Az iró, a ki tettekben, életben humanizmusban nem követi : remek tollal se harczol Petőfi táborában. A ki ajkán szabadságot, nemzetet, férfias jellemet, becsületet hordva, szivében szolgai és önző : nem hive neki! Félszázad alatt, — mintha egy évezrednyire távozott volna tőlünk. Vissza, Árpád seregébe. Mert az ő lelke viharzott át akkor a honfoglalók keblén. Még csak félszázadja, — és már Isten, király, s az országok birája, a történelem szenlesiti a ti küzdelmeteket, a szent háborút, a te tollad és kardod munkáját. Az egykori harczon ellenségünk legádázabb barátja, bármily kolosszus, erkölcsi szükségét e’rzé az engesztelésnek s bölcsen és szivesen, ezeréves államlétünk üdvözléséül: éjszak Sándora Rákóczy kardját küldi el a 49-iki hivázióból fennmaradt népgyülölet gordiusi csomóját kettévágni. Ez is az ő igazolásuk : hogy a magyar állam- férfiúi bölcseségnek, — melyre századokon át nemcsak magunknak, hanem Európának is szüksége van, — a szabadságharcz nem volt megszakítása, sőt erős kapocs a lánezszemek közt. A szabadságharcz vérbiboru hajnalának köszönjük a béke és jog áldásos napját — s ennek volt költője Petőfi. * Oh, mily találkozás! Oh, mily találkozás! A szabadság leigázva mindenütt s a haza megtámadva mindenfelől, kívülről, belülről. «Láncz csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard.» Petőfi is magyar volt — és a fiatal katona itt, Erdély bérczei közt borult keblére az ősz vezérnek, a lengyel szabadsághősnek, Bemnek, mint szerető apa és fiú, kik nagyon rég nem látták egymást, pedig még sohase látták, és nem látták többé soha. A törékeny alkatú költő és a roncsolt telemü tábornok egygyéolvadt szivük mérhetlen hősies lángjában. Két villám csókolózása volt ez, melyek aztán sújtottak s elenyésztek. Osztrolenka bőse a távol idegenből kelt át a batárbérczeken, hogy a nemzetszabadság nevében összeforrva a testvérrel, legdicsőségesebb vezére legyen a magyar szabad- ságharcznab. S az Alföld költője a bérezek közt őérte zenditó meg lantját a legszebben — ez is legszebb verse volt neki, — határtalan gyöngédséggel szól a vízaknai csata után a nem rettenthető vén hősről, kit csak sebei tartottak életben s tagonkint kellett lovára ültetni. E vers minden sora forró kényektől nedves csókokat lehel az ősz bajnok összetört tagjaira s a költő daczos szeme hűséges alázattal csügg vezére lángeszű tekintetén. Oh Bem, vitéz vezérem, Dicső tábornokom! Lelked nagyságát könyes Szemekkel bámulom ! S ha volna ember, kit mint Istent imádanék : Meghajlanék előtted Térdem, meghajlanék . . Mint az argonautahősök, Castor és Pollux, úgy egyesültek a harezban, hogy mint csillagpár ragyogjanak együtt az égen. Oh, s mily találkozás ! Te hoztál össze minket! Nem is tudja úgy egyesíteni a nemzet fiait senki, mint Te ! A testvérek, magyar és székely, érted jöttek ide, ki az alföldi siklói, hol születél, szintén e hegyek közé jöttél — meghalni. A nagy Magyarországé lévén bölcsőd, sírod a kis Erdélyé lön, hogy e szent hamvakkal még egységesebbé tedd az egy hazát, benső kapcsa légy uniónknak a nemzeti fejedelmek földével, a Bálhoriak, Bethlenek, Bocskaiak, Rákóczink birodalmával ! Eljött hozzád a magyar, kihez igv szólsz: «Talpra magyar, hi a haza !» s a székely, kihez igy szólsz : «Nem mondom én : előre, székelyek ! előre mentek úgy is, bős fiuk !» Az idő bérczei, a századok, a mint Te irád, örökre zengeni fogják neved. Mi azt akartuk megtudni: itt, Erdély e bérczei visszbangozzák-e még egy félszázadév nagy és dicső eseményeit, Bem ágyu- dörgósét, Petőfi tárogatóját, a magyar hősökelszánt rohanását a szabadságért, melynek azok is hasznát veszik, a kik ellene vollak ? És egymást végre átölelve, kiáltjuk: «Nem igaz, hogy a magyar testvértelen!» Majd Fása Lajos lépett az emelvényre s az ezrekre menő ünneplő közönség viharos éljenzése között szavalta el ünnepi költeményét, melynek befejező strófája a következő: . . . Halljátok-e, hogy zeng daltól e sirhalom! Kardok csattogása csörtet át a dalon ... Zúgva, mennydörögve a harezot folytatják, Dobog a föld szive: éljen a szabadság! Vagy tán meg se haltál ? E hir csak költött ? Halhatatlan valód uj alakot öltött ? Mint csalogány zengesz erdők rejtekében, Elveszett édearől szomorúan, szépen, Hogy az esti csillag reszketve aláhull Bűvös dalodra a fénylő magasságbul ? Tán felhő képében gyászolod hazádat ? Beboritod, mint a legfeketébb bánat ? Vagy te vagy az égnek haragos villáma ? Fenyegeted a sok zsarnokot czikázva ? Oh ! czikázz, te villám ! Sújtsd agyon a hány van, Ne legyen egy nép se porban, rabigában! A mint a szoborról a lepel lehullott, azt Sándor főispán átadta Nagy-Küküllő vármegye megbízottjának, Somogyi István alispánnak. Somogyi István alispán következő beszédben vette át a szobrot: Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Egy költő szobrát lepleztük le itt, egy lánglelkü költőét, ki örökbecsű dalokat zengve hazájának és a szabadságnak védelmében tűnt el. A monda azt tartja, hogy az ellenség golyójától találva itt e téren elesett, meghalt, de mi ezt nem hiszszük el, ö élni fog szivünkben örökké. A szabadság szeretete adta kezébe a lanlot, mely babérokat hozott hazájának, a haza szeretete adta kezébe a kardot, mely dicsőséget szerzett nemzetének. Ha minden honfi kegyelettel őrzi emlékét, még nagyobb kegyelettel őrizzük azt mi, hol utól3Zor villant kezében a kard, hol ulólszor hangzott ajkairól: előre! E magasztos ünnepélyen, mely az ország minden részéből e díszes közönséget összehozta, azon hazafias kötelesség jutott osztályrészemül, hogy a kegyeletnek ezen művészi alkotását, Petőfi Sándor hallhatatlan költőnk órezszobrát átvegyem, megőrizzem. Méltóságos elnök ur! Én Nagy-Küküllő vármegye nevében és megbízásából ezennel átveszem e szobrot s annak hü megőrzését és kegyeletes gondozását ünnepélyesen ígérem. Vajha azon szent eszmék, melyekért a nagy költő élt és halt, lelkcsit- nék mindenkor a szobor gondozóit. A székelység erre elvonult a szobor előtt. — A szoborra szánt koszorúkat még reggel 7 órakor Köllő Miklós szobrász a szobor alapzatára helyezte. D. u. 2 órakor társas ebéd volt a «városház nagytermében». Este 8 órakor pedig sikerült táncz- mulatság a «Winter»-féle kerti pavillonban. Az emlékre a már közölteken kívül koszorúkat küldtek még : A brassói Magyar Kaszinó, a magyar országgyűlés képviselőháza, a sz.-kereszturi unitárius gimnázium, az aradi 48-as honvédegylet, özvegy Mohai Károlyné, a sz.-udvarhelyi ref. kollégium, az «Otthon» irók és hirlapirók köre. Arad sz. kir. város közönsége szintén helyez koszorút az emlékre. A koszorút a város küldöttsége viszi Segesvárra, melynek tagjai Salacz Gyula polgármester, Institáris Kálmán főjegyző és Kristyónj János kamarai elnök. Aradvármegyét Szathmdry Gyula alispán képviseli. A kiküldöttek négy aradi koszorút fognak a szoborra helyezni : Arad városáét, Aradmegyéét, az aradi bonvédegyletét s a Petöfi-asztaltársaságét. Debreczen városa szintén küldöttséggel képviselteti magát az ünnepen. A város óriási babérkoszorújának szalagját ez a fölirás fogja disziteni : A szabadságharcz dalnokának — Debreczen sz. kir. város közönsége. Az ünnepen föltünést kellett egy koszorú, melyet Prielle Kornélia hírneves művésznőnk helyeztet a Petőíi-emlók talapzatára. A koszorú babér- és tölgyfalevelekből rendkívüli ízléssel és diszszel van kiállítva, habfehér szalagján ezzel a fölirással: * Petőfi emlékének hódol Prielle Kornélia.» VIDÉK. Sátoralja-Ujhely polgármestere. Sátoralja* Ujhely nagyközségnek rendezett tanácsú várossá' való alakulását a belügyminiszter megengedte s mivel a tanácsnak a jövő év elején meg kell kez^ deni működését, a képviselőtestületi tagok, illetve a polgármester kijelölése foglalkoztatja a varos lakosságát. Eddig két jelölt van a polgármesterségre : Meczner Gyula nagybirtokos és Székely Elek; ügyvéd. A Meczner-párt tegnap Aliklóssg István gróf plébános elnöklete alatt népes értekezletet tartott, melyen száztagú bizottságot választottak, a mely akcziót fejt ki oly képviselőtestületi tagok megválasztása érdekében, kik a bizottság jelöltjének megválasztását biztosítják. Búcsúzó segéctíanfelügyelő Petrasevich Endro segédtanfelügyelőnek Sárosmegyébűl Zólyomba történt áthelyeztetése folytán Sárosmegye törvényhatósági bizottsága utóbbi ülésében megemlékezett a távozó segédianfelügyelönek buzgó és odaadó tevékenysége által szerzett érdemeiről és ebbeli elismerésének jegyzőkönyvileg is kifejezést adott.
