Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
iS KAGYARORSZAG Budapest, 1807. vasárnap augusztus I lének föltételeiben gyökereznek. Ezek lelki szükségek, örök emberi törvények, melyek, mint az ur szelleme, a vizek fölött egykoron, ott lebegnek a romok is, soha el nem múlható örökkévalóságában, diadalmukat ünnepük a leggyászosabb sirhalmok fölött is. Ezért dobog ma össze minden magyar szív, ezért van e pillanatban velünk egész Magyarország. Ez a mi történetünk e pillanatban. Hosszú, fáradhatatlan kutatás után tudtuk meg, hol ringott bölcsője, sohasem fogjuk megtudni, hogy itt vagy ott pihennek-e elhalt porai annak a nemzeti szentnek, kinek emlékét lesz hivatva megőrizni e szerény szobor. A segesvári mező nem a vég, hanem a megdicsőülés kezdete, —fejezte be beszédét a szónok. Nem kripta, hanem Pantheon. Templom, melyben egész Magyarország leborul és áldja azok emlékét, a kik vérüket ontották érette. Mi, a kik veletek egy sorban küzdöttünk, de a kiknek a gondviselés megengedte, hogy a vénség- ben, az azóta felnőtt nemzedékkel együtt leborol- bassunk megszentelt emléketek felett, mi lelkesedéssel hirdetjük a világ négy tája felé, hogy bár még igen sok kivánni való van hátra, de ma már a ti véretek árán, a ti sirhalmotok felett uj életnek indult, boldogabb haza zárta neveteket szivébe. Mig egy vértanú lesz, mig egy magyar fog élni ezen a földön: a ti emléketek élni fog. Sírotok felett lengjen béke ! Ez emlék felett őrködjék a kegyelet ! Hazánk felett a nagyság, a dicsőség és hazaszeretetnek áldásai láttassanak meg, újabb esztendőkig. Áldás megdicsőült emléketeken. Szász Gerő beszéde után ismét Sándor László főispán lépett az emelvényre és átadta a szobrot Lendvai főszolgabírónak, Nagy-Küküllőmegye képviselőjének, ki azt átvette. Végül a temérdek koszorút helyezték el az obe- liszken. Tizenegy óra után ért véget fehérqgyházai ünnepély s ekkor indult vissza Segesvárra az ezrekre menő nagy közönség. Segesvár, julius 31. A segesvári uj vármegyeház előtt állították fel Petőfi Sándor szobrát, melyet a zseniális ifjú székely művész, Küllő Miklós mintázott és készített eí. A szobor a nagy költőt honvédtiszti ruhában A polgármester, a ki látta csodálkozásomat, csak annyit mondott magyarázatul: — Kérem, meg kell nyerni . . . mindenütt bent van . . . — De hát hol? — kérdeztem én. — A törvényhatósági bizottságban, a köz- igazgatási bizottságban, az iskolaszéknél, a takarékpénztárnál, a kölcsönös segítő egyesületnél, a polgári körben, a kaszinóban. Mindenütt, kérem, mindenütt választmányi tag, igazgatósági tag. Be kell választani az uj vasúti igazgatóságba is. Kérem, nem lehet másképp. . . Hiába, nem lehet másképp. S az öreg polgármester reszkető kézzel fölemelte poharát, hogy felköszöntse Kaczor Jánost, ki mindenütt ott van, a hol csak a közügy kívánja. Látszott, hogy nem nagyon szivéből jött a köszöntés a becsületes öreg urnák; de az mindegy. Hiába, nem lehet másképp. Az ilyen nagybefolyásu férfit nem lehet kihagyni a felköszöntések sorából. Mindenki sietett koczczintani az ünnepelttel; de mikor a főispáni ebéd után hazafelé mentünk s a bor már megoldotta a nyelveket, nem nagyon épületes dolgokat lehetett hallani az ünnepeltről: — A kapzsi. A kétszinü. Az ármánykodó. Aztán következett a többi bűne. Egész litánia. Ha csak a tizedrésze, huszadrésze is igaz, hát rettenetes. — A vagyonához sem jutott becsületes utón. Megcsalta a testvéreit az osztozkodásnál. — Azóta is úgy folytatja. Mindent bezsebelne. Mindent csak magának. Neki a pénzt, neki a tiszteletet, neki a hivatalt. A hol csak egy helyecske megüresedik, rögtön bedugja a lábát. Ez jó lesz nekem, válaszszatok meg... Hát másnak már semmi se jusson? .............. 1 |.1." ■ ■ i' á brázolja, a mint tekintetével a fehéregyházi harcztérre néz, baljában kardját tartva. A segesvári szoborleleplezési ünnepély déli 12 órakor vette kezdetét. Sándor László főispán nyitotta meg, majd a székely-udvarhelyi dalárda énekelt. S azután Bartók Lajos lépett az emelvényre s a következő ünnepi beszédet tartotta: Gloria victis ! Dicsőség a legyőzőiteknek I Ti győztetek, a kik elestetek! S Tied az örök dicsőség, nemzet ébresztő költője, nép talprariasztó dalnoka harcz előtt, bajtársuk a csatatéren, osztályosuk a halálban, közös sírban, föltámadásban, halhatatlanságban ! Nem Petőfi dicsősége öregbítéséről, hanem a nemzetéről van szó. Szobor és ünnep már ahhoz nem tehet. Taroljon az idő körüitünk mindent pusztává : Petőfi neve oly magasságban fog emelkedni Európa nagy nemzetei előtt, mint Pompeius oszlopa az afrikai sivatagon. Igen, ez ünnep magasztossága onnan, hogy nem egy költő dicsőségét növeljük, a nagy szellem nagy tettei emlékét emelte örök érczből: hanem egy egész nemzet, az ezredéves magyar haza büszkesége ragyog föl a mai ünnepen, tudatában annak, hogy a müveit nyugat több ezeréves története lapjain a legtündöklőbb alakok közt a legelső sorban ott ragyog a mi Petőfi Sándorunk, a ki itt halt meg, s itt áll halhatatlansága jelképében. Nem, nem a fiú Petőfi dicsőségének : az anyanemzetnek örömnapja ez. És lelkesült örömünket a legmagasztosabb ünneppé varázsolja a hely, hol a nagy ember szentelt emlékének áldozunk. Idefönn «áll egy szobor, magas hegy tetején«... s odalenn, a közel síkon, halt hősi halált ő, a harcz mezején ... Nagy szellemének remeklései már bírták az * ország bámuló tiszteletét, Márczius 15-ikén a lángész és bátorság dönthetlen erejével hatalmas alapját vetette meg függetlenségünk kivívásának, s ő a népszerűség legmagasb polczára emelkedők; boldog és istenűlt lehetett a Pyeridák szent berkében, a költészet és szerelem rőzsaágyán ; de ő, a fiatal házas, elhagyta szeretett hitvesét és eljött Erdély bérczei közé harczolni a szabadságért, meghalni a hazáért. Az igaz, szép, nemes kultuszának szentelte éltét, és a harcz riadóját maga harsantván meg, létévé — A fukar, az irigy, a dölyfos. Mindig csak az ö akarata. Mindenütt csak az ö akarata. Mindenki úgy tánczoljon, a hogy ő hegedül. — Aztán még ha valami tisztességes ember volna. De ilyen ember ! — Az ám. Czégéres jómadár. Kártyás. Fosztogató. Hát járja ez? Olyan ember, a kire a játékasztal mellett virrad rá a hajnal. — A mostani házát is azon szerezte. Van miért tisztelni. — Hát még azok a csúnya históriák! Mennyi botrány lenne, ha mind napvilágra kerülne." — Asszonyok dolgában nem igen volt válogatós. — Azt mondják, hogy a saját sőgomé- - jával is. — Meglehet, minden kitelik tőle. — S még ilyen ember meri úgy fönthordani a fejét ? — Elfoglalni minden helyet a becsületes emberek elől. Ném állhattam tovább szó nélkül: — Hát miért tűrik? Miért engedik? Arra összenéztek: — Hja, kérem, nagy natalma van, nagy befolyása van. Minden megtörténik, a mit akar. Nem tehet ellene semmit az ember. — De ha mindnyájan összefognak. — Persze, persze, ha mindnyájan összefognánk, — csóválgatták a fejüket; — igen, ha mindnyájan összefognánk. — Hát miért nem teszik ? Vállat vont az egyik is, a másik is. Valakinek el kellene kezdeni. De hát ki legyen az? — Tetszik tudni, az ilyen befolyásos ember ellen bajos. — Nagyon bajos, — ez volt a véleménye a többinek is. Mindnyájan szerettek volna megszabadulni tőle. Már nagyon a nyakukra nőtt. Valóságos örökhirszerző tollát, habozás nélkül kibontakozott a családi élet boldog öléből, hogy kezében karddal a csaták ágyudöreje közt is vérbetüivel bizonyítsa szavainak szent igazságát, adjon példát azoknak, a kiket lantjának hangjával föllelkesített. Mert nála a költemény nem volt hazugsága — egy volt az életével, jellemével s tetteivel és mindez igaz volt. Azért a legnagyobb költő, mert izröl- izre az. A szabadságharcz költőjével egy volt benne a honvéd. S a költő szobrától csak arasznyira a csatatér, hol a vele elhullt dicső bajnokok emléke áll. A szabadságért meghalni nem .áldozat; de ő csak e halál gondolatában élt. És ama szent föld, hol vágya teljesült, a mit «gondolatában* kifejez, a mit jutalmul kért, hogy megáldhassa átkos életét: «Ott essem el én !..» És elesett, semmivé lett, egészen elenyészett, eltűnt a haza és szabadságért vivott végső' csatán, hogy örökké éljen mindenütt s egyetlen paránya se veszszen el soha. Itt, hol egy dicső élet hős halálban nyert meg- igazulást, a nagy Petőfi ártatlan lelke a mennyekbe szállt; az ő élete s halála fölötti ábrándozó elmélkedés az ima magasztosságára emelkedik. * Nincs költő, kinél a bírálat oly egy lehetne a magasztalással, mint Petőfinél. E költőt csak a legszebb dicsénekben lehetne bírálni. S jelleme oly egy népeével, hogy minden dicséret annak is szól. Volt világhírű dalnoka a hazának, volt a szabadságnak, volt a szerelemnek, bornak, a természetnek, családi érzésnek ; kitűnő egyikben a magas képzelet, másikban a mély gondolat és érzelem, harmadikban a csillogó humor, negyedikben a sötét gúny : — de nincs több oly bánya, mint Petőfi szive, mely minden nemes érczet és mindén drágakövet megtermett maga, dusabban, mint a többiek: s még kifogyhatatlan egy igazgyöngyben: a tiszta erkölcsi épségben. Mert Petőfi jelleme és költészete a magyar nép maga, — innen szerfe- letli nagysága és örőkvolta. Ő az Alföldet, — a tiszta Magyarországot, — természeti bübáját, egyéni, önálló eredetiségét s a nép csodálatos épségét s őserényeit rögzité meg örökre, de nem bebalzsamozó hóit mesterkéltséggel, hanem költészetében élőn. És a népiességet emelte legmagasabbra; — mintha az nem is volna művészet, annyira természetes; — művészete zsarnok s minden lében kanál. Rutul kizsákmányol mindent. Rátette a kezét mindenre. Igazán mindenki örülne a bukásának, csak egyszer ki tudnák már innen ugrasztani. De mikor az olyai : Aztán, hogy eljöttem, nem hallottam felőle semmit. Az idén megint le kellett mennem s akkor láttam, hogy bizony még nem ugrasztották ki Kaczor János urat semmiféle tis.zte- tetbeli és fizetéses állásából. Bentült mindenütt a bizottságokban, az igazgatóságokban, az elnöki állásokban, a városházán, a kaszinóban, a polgári körben, a takarékpénztárnál, népbanknál, kölcsönös segitö-egyletnél; ott volt minden küldöttségben, mely a minisztereknél járt, minden ünnepélyen, minden banketten. A polgármester még most is felköszöntötte, a főispán nyájasan szorongatta a kezét, mindenki kedvében járt, mert kérem, az ilyen nagybefolyásu embert nem lehet megharagi- tani. i — De már kitaláltuk a módját, nogy szabadulhatunk meg tőle, — súgta a fülembe a városi főjegyző. — Beszéltünk már a főispán ur ő méltóságával is. Azt mondja : nem bánjá, csak itthon ne lábatlankodjék már nekünk, szívesen támogatja. ;? — Hát mit csinálnak vele? — kérdeztem, mert igazán kiváncsi voltam megtudni, hogy miféle módon rázzák hát le a nyakukról. — Fölküldjük képviselőnek Budapestre. Rá néztem: megbolondult ez az ember, vagy tréfál? Nem az, egészen komolyan beszélt: — Nem álljuk már ki tovább, uram. Megválasztjuk, hogy ne üljön itt mindig a nyakunkon. Hadd lélegzzünk már egyszer szabadon.
