Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
117. szám. 9 És hogy ebben senki sem kételkedjék, megkezdődött a szobrok vándorlása a latin népek között. A vörösinges Garibaldi Parisba jön, a római Hugo Vikíor-szobor helyébe, do még megelőzi egy másik latin nagyság szobra: a Camoensé. Maga Carlos király keresett helyet a nagy portugálnak, a Trocadero előtt. A Kire-ben ki is kezdte ő gömbölydedségét a szédítő Caran d'Aehe, amint ogy sokatmondó gesztussal lenézi a kerek 'épületet. Épp jókor jött ez a halhatatlanság, mert igen sokan lettek kiváncsiak a vidám portugál királynak a Georges Petit-szálonban kiállított aquarelliere. . A kép éppen nem volt oly rossz, mint' róla föltették; még csak kuriozitást sem láttak benne. Egyszerűen azt mondották, ha király nem volna, a művészetéből — talán — akkor is megélhetne ... Egész komoly kép volt szóval, sőt, hogy tovább érveljek mellette, Arzéno Alexandre hat lojális sort irt róla a Figaróban. Ezért jutott a nagy Lher- mitte ezúttal csupán öt sorhoz . . . A portugál diákok még azzal dicsekszenek, hogy a költészet és művészet az ő népük eminens erénye. Szinte alig van portugál államférfiu, ki legalább egy érdemes könyvet no irt volna. Mint erős tengerész-nép, a geográfiát alaposabban veszi át s Magyarországgal szemben sem oly akaratosan naivak, mint mondjuk a szomszéd germánok. Ca- moens bármiképp erősebben vonzó nagyság, mint egyik-másik koramult német dichter; a magyar katedrákon sokszor fontoskodó arccal elmélkednek róluk, bár az előadók gyakran maguk 6em értik, miért is kell e távoli sujetkkel terméketleniteni az előttük levő ifjú hallgatóságot? . . . Camoens párisi szobra ötletéből talán érdemes fölelcveniteui a portugál Petőfi gyorsan tűnő életét, mely csodásán összeforrt a régi Portugália bukásával . . , Lisszabon egy szépe már félig az övé, már jegyese, azonban nem érti meg a költőt s elliidegiil tőle. Camoens csalódásának terhével rövid időre visszavonul, majd felajánlja kardját a portugál szabadságért s a mazagrani tengeri csatába megy. Önérzetes és puritán, üldözi a iélszegsóget, párbajai keletkeznek. A legelső alkalommal megsebesít egy hadnagyot. Királyi rendeletre ezért fogságba vetik. Szabadulása után az indiai szigetekre megy önkéntes száműzetésbe s éles szatírát ir a helytelen gyarmatpolitika ellen. A költemény leginkább az ország vezetői ellen irányul. Nyíltan és mély keserűséggel vádolja őket üzzal, hogy Spanyolország kezére játszszák az ősi portugál földeket. Ismét üldözni kezdik s a Malacca-szigetekre menekül. A kormányzó itt megismerkedik vele, fölismeri lenyűgöző tudását, akaraterejét' és súlyos diplomáciai niegbizatdssal Makaóba küldi. Éjszakáit átvirrasztva, itt szerzi a hires Luziúdok hét fenekét. E kéziratokat mindenkor magánál hordja. Egyik bajóutja alkalmával tengeri katasztrófa éri, vitorlása elsülyedt. A költő emberfölötti harcot vív a rettentő hullámsirral s a vizek fölött baljával magasan tartja a Luziadok kéziratcsomóját, még csak viacsöpp sem éri. E menekülése után a honvágy minderősebben fogja át. Régóta mit sem tud Portugália sorsáról. Hűtlen kedvesét, ha csak távolról is, láthatja-o még? . . . Megtörték az évek hosszú epedései, a gondok megfehéritik, energiái apadóban . . . Haza, haza, Lisszabonba! Luziádjaiban bízik; az ott lefektetett eszményi vívódások és jellemek talán meghatják királyát.. . Visszatér. Uj veszélyek özönlöttek Portugáliára. A költő már-már megifjodott lelkét a bajok még erősebben őrleni kezdik. A Luziúdok bemutatása után a király nyugdíjjal tünteti ki, — évi száz frankkal! . . . Do rövidesen a király is elesik a spanyolokkal vívott harcban. Mind fojtóbb lesz a levegő Portugáliában. A vérengző spanyolok megszállnak minden talpalattnyi helyet. Camoensnéi senki sem érzi fájdalmasabban hazája pusztulását. Ha mindennek vége, minek éljen Ő is tovább? . . . Hazája tragikuma a költőé is, Portugália szomo* ruan nevezetes kora, mely oly busán játszott össze Camoens pályájával . , , — A spanyolok ma is elnyomnak bennünket — mondotta Adelino Perreira, a fiatal portugál költő Souza-Eosa estélyén, — de lehet-e a nép- ellen kormányozni? A politikai őszinteségnek Budapest, vasárnap végre is érvényesülnie kell mindenütt. De magában Spanyolországban és Portugáliában, hol a hatalmas reformpártok sok tekintetben együttérez- nck a még mindig középkori hispán elfogultságok ellen, sokat beszélnek az önök tulipánmozgalmáról és lelkes vonzódással figyelik a „Heraldo“ idevonatkozó híreit . . . Kezdenek ismerni bennünket. Lendvai Károly. PESTI NAPLÓ. ________ A gyáva nem. * Asszonyom! Hát önt i<= azok sorában kell látnom, akik azzal vádolják az erős nemet, hogy Sau-Eranciscóban gyáván és brutálisan viselkedett. Tülekedett az életéért s könyökkel rúgta félre a lányokat, asszonyokat, liogy utat vágjon magának a liidon, mely a halál torkából átvezette az élet metsgyéjére. A jól összekomponált illemszabályok szerint a férfiaknak sorfalat kellett volna állni a bid fejénél s udvarias hajlongások közepette figyelmeztetni a nőket: méltóztaseanak előre sétálni, mert a lialál merész galopban vágtat erre felé, s eléri nagysádtokat, ha nem méltóztatnak sietni. E helyett az erős nem átgázolt a gyöngék tömegén s szárazra vitte a maga bőrét, mielőtt a másokét megmentette volna. Micsoda gyávaság, kiáltják önök. A lovagias kor szabályai szerint birálva a dolgot, bizony gyáván viselkedett az érős nem. De a lovag-kornak vége, a ezzel a korral együtt elhantoltuk annak minden szép pózát, minden gyönyörű alakoskodását. Értem, hogy nagysádtok siratják a ro- manticizmusnak ezt a hagyományát. Az ember esi szokása, hogy mindent megsirat, aminek javát látta. De hát nem a férfi-nem hibája, hogy ez a kor sírba szállott. A társadalom bizonyos törvények szerint fejlődik e megy előre a maga utján. Ennek a fejlődésnek vannak előnyei és vannak hátrányai. S lia uagy- sádtok nem vetik meg az előnyeit, barátkozzanak meg hátrányaival is. Ezt úgy értem és magyarázom, hogy a gyönge nem ma már nem azért a férfiért rajong legmelegebben, aki a tenger mélyéről kikalászsza a kulcsot. S ha választani kell, nem annak, nyújt ja oda a karját, aki páncélinget és sisakot ölt, hanem azzal sétál az oltár elé, aki a középkor vaskosz- tiimje helyett munkászuhbonyt vesz magára, lévén a mai társadalmi berendezkedés olyan, hogy a nő csak a férje munkájából élhet s nem a lovagkor rablásából. Aki pedig a munkájából él és a munkájából tart fenn másokat, annak a mai kor realizmusával kell számolni, s nem a középkor illemszabályaival. Önök kamatoztatják ezt a realizmust, élvezik annak minden kényelmét, gyönyörét, de tetejébe még megkövetelik azt is. amit kiváltságokban a középkor adott a nőnek. He érje emiatt szemrehányás nagysádtokat. A nő az emberiség konzervativebb része lévén, nehezebben is alakul át. A nő gyönge volt s az is maradt. S hogy még ma is azt várja, hogy a férfi a halál küszöbén udvariaskod- jék ß egy spanyol lovag előzékenységével menjen a halálba az olyan nőért, akit nem is ismer, az leginkább mutatja, hogy nagysádtok erő, energia dolgában még mindig csak a középkori nőt képviselik a huszadk században. De lie higyjék, hogy a fizikai gyengeségre célozok. Ilyenféle vád nem érheti a nőt, aki bámulatos kitartással végig táncol 3—í báli éjszakát egy hét alatt. A lelki gyöngeséget értem. Azt, amely megbénítja az elhatározó képességet s kiöli a kötelességtudást. Pedig az elhatározás, vagy a kötelességtudás az a forrás, melyből a férfi végzetessé válható pillanatokban meríti azt az erőt, hogy önöket oly játszva tudja félrelökni. Azon a bizonyos san-franciscói vashídon a mérhetelenségig fejlődött kötelességtudás dolgozott a könyökben. A férfi kötelezettséget vállalt, hogy családját fen tart ja. Ez a kötelezettség tuszkolta előre, mert az önrendelkezési jog; megszűnik, ahol a kötelezettség parancsol. Erezte, hogy élnie kell. Nem annyira magáért, mint inkább családjáért. Hitvesének és gyermekének jövője, jóléte függ attól, hogy megmenti-e életét, S 1906. április 29. neki ezeket kellett megmenteni, mert ő élet- íentartásra s nem udvariasságra kötelezte magát. Ha ezt a kötelességtudást számokban lehetne kifejezni, s a nyert eredmény mellé oda lehetne állítani azt a kötelességérzést, mely a nőben található, a két szám közötti kü- lömbségből meg lehetne állapítani, hogy a férfi mekkora erőtulsulyban van a üö fölött. De ezért a gyöngeségért se érje nagysádtokat szemrehányás, mert a nő kötelesség- érzésének hiánya nem a nőben, de a társadalmi és gazdásági rendben keresendő. A nő sohase volt abban a helyzetben, hogy az életfen- tartás dolgában kötelezettségeket vállalhatott volna, mert a fentartás mindig a férfi gondja volt. S amiben az ember nem gyakorolhatta magát, abban nem is fejlödhetet még közepes magosságig se. De hogy a férfiben szinte elemi erővel működik ez az ösztön, azt ne róják fel bűnéül. Mert bűnös akkor lenno a férfi, ba másképpen cselekednék. Mert amig a férfi tartja fenn a maga hitvesét, és gyermekét, addig csak a saját feleségének és gyermekének van joga követelni, hogy az ö rovásukra mások iránt udvariaskodjék. Lynkeusz. Az utolsó márciusi toll. Budapest, április 28. Az a kert, melyben ma tulipánok virágoznak, a negyvennyolcaddá mozgalmak idején is megvolt, csakhogy akkor nem tulipánokat, ahnem tollákat ültettek beléje. És ez a furcsa vetemény éppen úgy kikelt benne, mint a tulipán vagy a gyüszü a mái patriotizmussal öntözött kertekben. Érdekes egyébként ez a mozgalom azért, mert rávilágít a magyar hazafias agitációk némely jellemző fényeire. Első sorban azt bizonyltja, hogy valahány mozgalom keletkezett nálunk újabb időkben, mindannyinak az ötlete és eredete feltalálható hasonló vagy eltérő formában az 1790-töl 1867-ig tartó politikai küzdelmek1 múltjában. A honi ipar pártolása, a magyar ruha felvétele, a kulturális intézetek megalakítása, g passziv rezisztencia nem ismeretlen dolgok 1790-ben sem, a XIH-ik század folyamán pedig mindegyül napirenden vannak. így volt a tulipánnal is, vagyis a tollu-vaL Kert lett belőle és a szivárvány mindenféle színében játszó tollak közel háromnegyedéven át virítottak a hazafiak és a honleányok kalapjain. Ekkor támadt Magyarországon a toll-világ, mely intenzivitásábau csöppet sem volt hatástalanabb, mint a mostan folyó tulipános mozgalom, Véletlen ötleit volt a szülője a negyvennyoleadiki toll-kertnek. Vasvári Pált, a hírneves agitátort,, egy arisztokrata hölgy megajándékozta a március tizenötödiki eseményeik után egy hatalmas, majdnem félméteres hattyutollal. Vasvári a gyöngéd figyelmet akként viszonozta, hogy kalapjára a tűzte a tolláit és ezentúl mindig igy jelent meg a Muezum-kertben levő népgyüléseken. Másnap már a Jókai kalapján is lengett egy hasonló nagyságú hattyútól! Büszkén mutogattál baráitjainak kalapját. — E tollat az ország legelső és legnagyobb művésznője adta, — monda a kiváncsiaknak. Harmadnapon Oroszhegyi Józsa kalapja is fel volt díszítve, de az övén már vérvörösszinü toll lengett. A divat ezzel megtalálta a maga irányát és mindjobban hódított. Huszonnégy óra alatt megtollasodott a főváros. A divatárusok egy nap alatt kifogytak ösz- szes készletükből, de akik idejében nem kaptak, azoknak szívesen szolgáltak a hölgyek egy-egy darabbal. Nagy jelentősége volt akkor az ilyen tollaknak. Ha nő volt az adója, akkor az a hallgatag parancs járt vele, hogy „menj, teljesitd kötelességedet, én várni foglak“. És vártak, sokan még akkor is, mikor nyilvánossá lett, hogy a tollak viselői majd csak három-négy-öt évi rabság után fognak hazakerülhetni. A Muzeum-kertben levő népgyülések ezután mindig tolierdővé növekedett; tömegek előtt mentek végbe. Oroszhegyi Józsa, ki mint guerilla-vezér harcolt a szabadságharcban, egyik ilyen alkalommal „toll-beszédet“ is tartott, melyet e szavakkal fejezett be: , <— „Polgártársak! ezt a tollat egy nőiskola