Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

'nem feledhette el többé. Éppen a Losszu, sovány j nyakában, a borzas hajában, de meg az egész [megjelenésében volt valami rendkívüli. Amikor Debrecenben először találkoztam vele, — rni- I előtt Petőfi az erdélyi hadtesthez csatlakozott volna, — én rögtön úgy éreztem, mintha nimbusz övezné annak az embernek fejét. Qlóriáia volt és ha a szemem nem is látta, a lelkem megérezte.

Amint körülvezetett ateliérjében, egyszerre megállt és rámutatott egy keretre, amelyben kávészinü, piros zsinórös kabá; volt, szépen le- lapitva az üveg alatt. A kabátoii nagy, fehér foltok. lyukak, amilyeneket a molyok rágnak. Rámutatott a keretre:

— Tudja mi van itt berátnázva? Ez volt a tisztikabátom 48-ban. Most már lyukas és avitt, Haynau ellen, Paskievics ellen még csak felvette valahogy a harcot de már a molyoknak megadta magát.

— Világos! — feleltem. (Mit feleltem volna mást?)

. . . Madarász pedig úgy tekintett fel a kopott attiláfa, mintha a tekintetével akarná meg- foldozni a molyrágta lyukakat...

Aztán leültünk. Egy kis asztal állt kettőnk között, telided tele a legújabb francia lapokkal és- revükkel.

— ön olvassa ezeket? — kérdeztem.

— Én. Annyi szál fűz Párishoz és olyan erősek, hogy nem tudok elszakadni tőle most se. Igaz. hogy nem is nagyon igyekszem. Párisban töltöttem a legszebb esztendeimet. Egyfolytában vagy tizenhat esztendeig éltem künn, de még most is kilátogatok, valahányszor tehetem. Ismerőseim vannak Párisban... Jó barátaim... Es az uj képeket is megnézem...

— Igen, erről szeretnék hallani valamit, ön ma egy régi, elárvult iránynyal egyedül áll közöttünk. Hogyan Ítéli meg mindazt, amit az újabb művészet produkál ?

És most Madarász, mint aki ezeken a dolgokon már sokszor elgondolkozott s készen van mindennel, érvvel, meg ellenérvvel, sőt azzal is, hogy végül olyan kijelentést tegyen, amely egyetlen vonással keresztülhúz mindenen, amit mondott, elkezdte:

— Én ezekét az uj irányzatokat, kereken mondva, megvetem. Megvetem nemcsak a tehetségtelen utánzók miatt, akiknek raja félreérti, meg nem érti és ostobán kopirozza a kezdeményezőket, hanem megvetem a kezdeményesőket is, noha tehetségűket elismerem és néha — bámulom. Megvetem ezeket az uj irányokat, hiába akarják elhitetni velem, hogy őszinték 'és igazak. Hiába magyarázzak nekem, hogy az a festő úgy látja a természetet, hogy ez az ő egyéni látása és hogy az egyéniség a mindenek- fölött állóan értékes. Az én válaszom erre az, hogy ennek a festőnek látása egy patológiai eset, amely igen közelről érdekelheti a szemészeket, a művészetnek azonban semmi köze hozzá. Talán a sült hal, az ő kerek nagy szemével és az élet minden dolgaitól elvonatkozottan, szintén látja az abstrakt természetet, még se kiváncsi az ő látására senki. Miért nem? Holott valószínűleg nagyon egyéni módon lát és nagyon érdeklődőn néz mindent, különben mi másért kerekítené ki olyan tágra a pirosra sült szemét? Én kimondom: a szép abszölut egy' dolog. Abszolút tehát változatlan. A művészet célja, hogy a szépet érzékitse meg ...

— Nem feltétlenül. És lehet uj szépségeket is keresni.

— De feltétlenül és nem lehet uj szépségeket keresni. Ez az én meggyőződésem, ahogyan az ellenkezője a mások meggyőződése. Meggyőződéseket nem lehet vitatni. Hogy két meggyőződés közül melyik a helves: a mi véges eszünkkel el nem dönthetjük. Én azt mondom: a szép abszolút dolog és — még ha leszállítom is vele egy pillanatra a művészet értékét — azt mondom, hogy a szép megrögzitése csak olyan, mint egy matematikai feladat megoldása, amely nem tűr se szeszélyt, se egyéniséget hanem szabályhoz ragaszkodik és abszolút jellegű. De várjunk. Hogy a látottat hogyan teszi a művész igazán széppé, mikkel egésziti ki a maga tudásából: itt kezdődik a művészet, amely akkor tellies, amikor az alkotás olyan szép, hogy abból ■se elvenni, se ahhoz hozzátenni nem lehet hajtsak az alkotás, rovására nem. És azt hiszem, az én örökös, magasztos szépségideálom,

\ ^tJüffapesT, vasárnap

PESTI NAPLÓ 1910 február 13. 37. szám. 11 1

amely oly magasan van. hogy csak kevés kiválasztott tudott felérkezni hozzá, különb, mint amelyet azok az urak szabnak ki maguk elé s amely hozzáférhető mindenki számára, akinek a gondolata torz, a látása ferde, a tehetsége pedig ... vitás. Azonban ... azonban ne vitatkozzunk. És talán nekik van igaza... Amikor a nagy női kalaook divatba jöttek, odáig voltam a megbotránkozástól. Ma el vagyok ragadtatva a nagy kalapoktól. Ha pedig divatjukat múlnák, nagyon sajnálnám. Megvallom: néha hosszan utánanézek egy-egy ilyen kalapnak... És két évvel ezelőtt még nem szerettem őket.

... Hölgyeim, a nagy kalappal, ha két tisztes csizma megáll önök előtt és a kalapjukat nézi, ne nevessenek rá megvető pillantással. Egy öreg művész van abban a pár csizmában, de mégse olyan öreg, hogy csalhatatlannak higyje magát....

Sok szó esik arról is, — öltögette tovább a szavát Madarász, — hogy nemzeti legyen-e a művészet, vagy nemzetközi. Megvan erről is a véleményem, még pedig elég ósdi hozzá hogy érdekelhesse. Legyen a művészet mindig és örökkön nemzeti. Mert csak a nemzeti művészet igaz és kifejező és értékes. Nekem a Veronese kanai menyegzője többet beszél az egykori Itá- lióról, — pedig Veronese még nem isten és távol áll Rafaeltől, Vincitől, vagy Michel Angeló- tól, — mint beszélhetne egy egész sereg könyv. És csak Veronese, csak olasz piktor érezhette ilyen őszintén Olaszországot; egy akkori hollandus, vagy flamand piktor, még ha különbet festett is volna, hazudott volna az akkori Itá- liáról. Hollandiát kevert volna bele, vagy Belgiumot. Pedig lehet, hogy az ő alkotása különb lett volna a Veroneseénél. De, látja, ezzel is úgy vagyunk, mint a nőkkel. Ha látunk egy nőt, aki csodaszép, erős, magas, a legelső gondolatunk — az enyém legalább, — hogy igazság szerint úgy kellene, hogy ez a nő a legszebb, a legerősebb férfinak legyen a párja. Milyen szép, erős gyerekek születhetnének! Milyen gyönyörű emberiség alakulna ki igy idővei. És az a nő mégse ennek a szép, erős embernek szül gyermeket, hanem talán annak a satnyának, — sőt attól a satnyától, — aki feleségül vette. Az erős, szép, de törvénytelen gyerek, hiába, csak déclassé; a társadalom törvényes gyerekeket akar. Lehet, hogy a művészet, ha kozmopolita, szebb dolgokat produkálna, de ezek a művészet törvénytelenségei lennének. És ha a társadalom nem tud megbocsátani a törvénytelen gyermeknek, aki pedig szép és erős, miért bocsássák meg én kozmopolita művészetnek, amely hazug és haszontalan.

. . . Persze a mester okoskodása szofisz- tikus, de vitára kár volna időt pazarolni. Engem úgyis csak az ő véleményei és élményei érdekelnek. Ezekről kérdezem.

— 1850-ben — úgymond — a bécsi Geografisches Institut rajzolója lettem, majd pedig kimentem Párisba, ahol Leon Cogniet volt a mesterem. Párisban nagy hévvel dolgoztam és 1861-ben két történeti kompozíciómmal aranyérmet nyertem. Egy másik képemet Eugénia császárné is megvásárolta és annyira kitüntetett bizalmával, hogy egy nagy oltárképet rendelt tőlem, amely most a párisi Trinité-tem- plomban van.

Legyintett egyet a kezével.

— Oh, az akkori Paris! Milyen csodás volt az! Milyen ragyogó, tüneményes karavánsze- raiü És milyen gazdagság! Micsoda fényűzés. Képzelet sóba fel nem éri azt és reszkető szívvel gondolok azokra áz időkre. Az akkori Páris befogadott engem, noha idegen voltam és éppen azért. S mentül magyarabb voltam, annál nagyobb volt a tisztességem. Amikór gróf Teleki Miksa Erdélyből levelet irt mesteremnek, Co- gnietnek cs rendelt tőle egy képet, amely Teleki Blankát ábrázolja a kufsteini fogságban, Cögniet haladéktalanul elhárította a magyar mágnás rendelését, engem ajánlván a maga helyébe, mint magyart... Akkor vette meg Teleki gróf a Zrínyi és Frangepán cimii vásznamat is, amelyet utóbb az államnak ajándékozott . . . Csak ennek köszönhetem, és más ilyen ajándékozóknak. hogy a magyar nemzeti galériába is jutottak képeim ...

Aztán, hogy vigasztalódjék ezért a kis keserűségért, megint Páris magasztalósára tért át: . r— Ott becsültek engem és szerettek azok,

akik a francia szellemi élet Vezérei voltak: örégebb Dumás és az ifjabbik, meg Teophile Gautier, és Victor Hugo, és Beaudeíairc, és* tuttiauanti . . .

— Talán ezekről az emlékeiről beszélne valamit, mester.

Amire hirtelen szörnyen felderült és egyszeriben egy másik ember állt előttem: vidám, fürge, jókedvű, aki messzire elcsapott magától minden szomorúságot. Fregoli gyorsasággal változtatott formát és mert a szivében nagyon elevenen zsonghattak fel a régi emlékek, any- nyira, hogy abban a másik, a régi milieuben látta magát —: unos uníalan franciára fordult a szava és mesélte bájos bonhomiával:

— Theophile Gautier! Az volt ám még csak az ember. Hatalmas, nagy testű, valóságos óriás. Lengő, nagy oroszlánsörényt viselt, amely a vállát verdeste. És tudja miért volt ez a nagy haj? Azért, mert ez hozzátartozott a romantikus külsőhöz. A romantikusnak nagy hajat és szakáit illett viselnie. Volt közöttük egy, bizonyos Petrus Boréi nevii költő, aki a szakálre- kordot tartotta. Gautiernek azonban sehogyse akarózott szakála nőni, hát, nehogy Boréi különb költőnek tessék, ő viszont hajat növesztett akkorát, hogy ahhoz kénest a Boréi szakála számba se jöhetett...

Gautier Neuillyben lakott és bárhogy utálta is a nyárspolgárt, azt bizony nem tudta elkerülni. hogy benne is bizonyos nyárspolgári tulajdonságok ne rögződjenek meg. így például minden estén kiállt a háza kapuja elé kis terefe- rére, akár mint a szatócs, vagy a házmester. Volt egy kedves szavajárása, ez:

— Rien n’est rien, et cependant tout arrive, mais cela n’a pás d’importance... (Minden csak semmi, ám azért mégis minden megesik, de hát az nem tesz semmit.)

Ezt a kijelentését roppant filozófikusnak tartotta, mély jelentőségűnek és büszke volt rá. Arra pedig egy pillanatig se gondolt, hogy ez. a gondolatsor nem az övé, hanem maga is csak úgy tanulta el a •— szomszédjától, egy Petit- cornet nevű derék cserepesmestcrtől...

Gautieréknél nagyon otthonosé voltam. Any- nyira, hogy mikor Theophile leánya, Judith Gautier férjhez ment Catulle Mendéshez én voltam a menyasszony egyik esketési tanúja. Az öreg Gautier rossz szemmel nézte ezt a házasságot, nem szívelte Mepdést, és, mintha csalhatatlanul előre látta volna, hogy boldogtalan lesz a frigy,- az esküvő napján igy szólt hozzám:

— Most pedig nincs hátra a számomra más, mint az, hogy fogjam a kalapomat, kiüljek a2 utcasarokra és nyugodtan várjam, hogy vöm- uram mikor adja el a házamat...

Szomorú esküvő volt az és az eseményei de nagyon beigazolták, hogy Gautiert nem csaJtä meg az atyai szive. Mendes komisz ember volt

... És nagyon méltatlankodott az öreg művész. Még a halottaiban se bocsát meg a tragikus véget ért Catulle Mendésnék. Mintha felelősnek érezné magát némileg érte, hogy ar utolsó pillanatban vissza nem tartotta Gautiei leányát, mielőtt a frigyét megkötötte volna.. Judith azonban nem haragszik rá ezért a mu- lasztásért és a két Ciauthier-leány — Judith és Esther — maiglan hűséges, szerető barátja a: öreg magyar mesternek.

Csodás dolgokat mond el Madarász Viktpl a két Dumasról, Hugóról, Beaudelaireről éi amint beszél, világirodalmi nagyságok élete, jo kedve és szomorusága, szeszélye és bohósága a ragyogó — és ismeretlen — epizódok égési tömkelegé cikázik cl előttünk ragyogón és elér hét étien iil. Mintha egy káprázatos tűzijáték gyé mántrakéfákat eregetné és tudiiók, á ragyögá sukból látnók, hogy minden kis sziporka igaz drágakő s mégse kaphatunk utánuk, ákkon tömegben röppennek és olyan gyorsan ...Am mozdulatunk pedig mohó, mint mindazoké, akii sokat akarnak markolni és éppen azért kevese fognak. Szálldogál fejem fölött és föl az égnek a tüneményes gyémánteső, utána nézek, ami} csak elvesz szemem elől végleg. Mindenik anek do tája pedig szép, gazdag, jelentős; de am csillogóan szép volt ott este, a műteremben szemtől-szemben ezzel az öreg úrral, akit mái nem is láttam, csak a hangját hallottam, — ez 1 tűzijáték nem lenne-e színtelen és hatás nélkü yaló, ha most nappal próbáltatnám elpuffogtatnl