Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
I j a i) uszteietere rendezendő diszlakomáhozlegköze- J nek lépéseket más téren. épen Závodszky, bizonyos pontban egy rangba helyezi Benedek Aladárral. Jobb lesz, ha kevesebbet zajongtok, de annál inkább tisztelitek egy valóban nagy költő emlékét. Gyulai Pál. Az ftsz az erdőben. Theuriet André-tól. n. Sept. 7. Legelső gondom az volt, hogy felkeressen egy régi ,ió barátomat: Tristant. Örömöm, melyet az" erdő látása szült, megkétszereződött az által, hogy vele gyönyörködhettem annak szépségében. Húsz éve, hogy Tristan barangolja ez erdőt, s nincs oly erdőkerülő, ki azt nála jobban ismerné. Mindenekelőtt tudja, hol csinálnak a szénégetők kemen- czét, határozottan megjelöli neked a helyet, a hol valamely ritka növény terem, s ismeri az erdő legel- rejtettebb gyönyörű kilátásait. Hajdan együtt utaztuk be Auberive erdőségeit s én valóságos ünnepet ültem, elgondolván, hogy újra az ő társaságában nézhetem meg e vidéket. Ismeretlen vidéket az embernek oly nő társaságában kell beutaznia, kit szeret; de az egyszer látott tájak szépségét csak jó barát kíséretében élvezhetjük teljesen. A németek azt mondják, hogy ugyanazon álmot csak egyszer lehet végigálmodni; — főleg a szerelem tekintetében igaz e mondás. A barátság, 'mely kevésbé kizárólagos és jobban tudja magát a helyzethez természeténél fogva alkalmazni, jobban tudja elviselni a nem előnyös összehasonlításokat, a melan- cholicu8 ismétlődéseket s a helyrehozhatlan csalódásokat, melyekkel az utazás jár oly vidéken, melyet egyszer már láttunk, s a hol boldogan éltünk. Nem értesítettem Tristánt megérkezésemről; meg akartam őt lepni, hogy teljesen élvezhesse a viszontlátás örömét, az anyiszor füstbe ment útitervek után. Csakhogy nem igen tudtam, hol fogom őt találni. Az én barátom nagyon hasonlít az erdei pacsirtához, mely nem rakja két ízben fészkét ugyanazon barázdába. Folyton megy, s én nem ismerek oly fáradhatlan kószáló csehet, mint a milyen ő. Nincs korcsma az egész vidéken, a hol valaha egy hónapnál tovább tartózkodott volna. A mint eleget gyönyörködött valamely tájban, összeszedi sátorfáját s tovább áll, hogy felfedezzen szebb vidékeket. Ha útjában egy magában álló majorságra bukkan, vagy a szénégetők valamely telepét fedezi fel, mely pillanatnyi ábrándjaival összhangzásban van, s kedélyhangulatának megfelel, akkor ott elhelyezkedik, megtölti pipáját s felkiált: »itt egy remekművet Írunk!« — mert Tristan néhanapján poéta is. Az igaz, hogy a remekmű nem készül el, de néhány hét alatt pontosan tudja egész környezetének életrajzát, a család tagjainak viszontagságait, ismeri a madarakat s megbarátkozik e környék virágaival és növényeivel. Ekkor azután azzal vigasztalja magát, hogy az irodalomnak szentelt pillanat még nem derült fel keblében s megy tovább, hogy folytassa ugyanezen életet. Kérdezősködtem utána s azon feleletet nyertem, hogy barátom ez időtájt Aujeures és Yaillant között egy kis házikóban lakik, melyet e vidék e kissé sokatmondó elnevezés alatt ismer: villa. Auberivetől Aujeures-ig jó három mértföldnyi ut, de az ut, mely az erdőn keresztül oda vezet, igen kényelmes. Kora reggel megkezdtem a gyaloglást. A nap gyönyörű volt,az ég átlátszó tisztán tündöklött fejem fölött s a madarak hangos danája meleg őszi napot hirdetett. Mig az erdőben, lombos fák árnyában mende- géltem, csak ment valahogy gyalog, de az erdő szélén hullámzó beláthatlan térséget vettem észre, melyre égetőn lövelltek le a nap forró sugarai. Az egész nagy térségen csak három kopasz fa magaslott az ég felé, melyek egy hamvas kőkeresztet vettek körül. A kereszten e szavak voltak olvashatók : Jaquemor János, aujeures-i polgár és neje: Katalin, emelték 1780-ban e keresztet hithüségük bizonysága gyanánt. A kereszttől nem messze egy négyszögü épület látható hatalmas kövekből építve. Egy paraszt mondá, hogy ez Diderot majorja. Diderot! És itt Langres környékén! ? A hírneves bölcsész nevével mindenütt találkozunk, csak ott nem, a hol született, csak azon város környékén nem, mely szülővárosa volt. Talán valami vallásos érzület volt az, mely meggátolta honfiait abban, hogy a 18-ik század legeredetibb és legmüvészibb Írójának emléket emeljenek ? vagy talán megharagudtak azért, a mit róluk Yoland asszonynak mondott? »Ezen embereknek, — úgymond — úgy áll fejük vállaikon, mint a szélkakas a torony csúcsán ; sohasem áll e^y és ugyanazon helyen s ha visszafordul azon pontra, melyet előbb elhagyott, azt csak azért teszi, hogy ott ne állapodjék meg.« Miután nagy bajjal kibetüztem a kereszten levő feliratot, eszembe jutott a bölcsész Yolandnéhoz intézett leveleinek egy más passusa. »Két dolog hirdeti születésünk sorsát, mi gondolkozni késztet: a régi romok s azoknak rövid élete, kik velünk együtt kezdettek élni. Keressük azokat, s midőn nem találjuk őket meg, összegörnyedünk«. E gondolat foglalkoztatá lelkemet, midőn Tris- tanra gondoltam.Tizennyolcz év tűnt el fejünk felett, mióta utolszor láttuk egymást. Mily nagy idő az oly gyorsan változó emberinem életében! Mily testi és lelki állapotban fogom őt viszontlátni ?! így gondolkodva, elértem végre a várost. Au- jeures-ben nincs semmi említésre méltó. Megmuttat- tattam magamnak az utat,melyen haladnom kelle s ismét tovább vándoroltam a száraz, kiégett gyepen. Az oly sokat emlegetett villát sehol sem láttam ! Mily rettenetes J helyet választott magának Tristan, gondoltam magamban, széttekintvén ezen elhagyatott vidéken. Kezdtem homlokomat dörzsöl- getni. Egyszerre örömrepesve kiálték fel. A nagy térség egyik szögletében girbe-görbe ut vezet fel az erdőbe meredeken. Mór stylusban épült kapu zárja el az utat, melynek ajtaja nyitva van. Mily meglepetés! Képzelj magadnak egy szűk erdei utat, melynek csúcsán árnyas erdő aljában épült egy lakályos ház. Ez volt tehát a villa, melyben barátom lakott. Az ajtók és ablakok növényzettel voltak befutva, a balkonokon exoticus virágok diszlettek. A ház könnyed kupolyája körül vig fecskék kergették egymást, s a ház előtt egy erdei patak folydogált. Jobbról erdővágás volt látható, balról sürü sötéten hullámzó erdő terült el félkörben a ház oldalán, büszkén az ég felé meredő fákkal. Hátul tágas rét terül el fákkal szegélyezve, melyen vig nyájak legelésznek a pásztor furulyájának hangjainál. Még távolabb egy kápolna emelkedik ég felé csúcsos nyúlánk tornyával. Ez »Courcelles Yal d’Esnoms«. A jegenyék alatt rohanó patak szalad, melynek másik oldalán fehéren porzó ut vezet fákkal benőtt két domb között. Az erdők és a rétek változó zöldje, az erdőnek a patak által öntözött haragos szinü füve, s a sárguló haraszt pompás szinvegytiléket képeznek a nap égető sugarainak játékában. A völgy lassan- lassan emelkedik, a dombok mindinkább magasak lesznek, mig egyszerre csak a fák csúcsokkal elérik a kék égboltot a Haute-Saone magas hegységein. És mindez tündéri világításban úszik sóvár szemeid előtt. És hogy mi se hiányozzék lelked öröméből, a fák és növények zöldje közé vegyül ott a magas hegységeken ezernyi ezer virág színe. A napraforgó és narancsbokor szaga kéjesen hullámzik a dombokon s az innen-onnan csergedező patakok mentében a méhek zsongása tölti be a levegőt. Valóságos királyi élvezet! — Mit szólsz hozzá ? Mondá mögöttem egy vig hang, s ugyané pillanatban vaskos kezet éreztem markomban. Tristan volt a maga teljes eredetiségében, nagy izmos lábaival, eredeti arczával, mely Don Juan sere- nadjára emlékeztet, hol a kiséret vig, a dallam maga pedig sir. Tristán kék szemei mélabus színezettel bírnak, de némi érzékiséget eláruló s ironicus mosolyra hajló szája kedvesen tűnik ki szőke szakálla alól. A tizennyolcz év, mely feje fölött elvonult, nem okozott ar- czában semmiféle változást. Mintha az erdő üde le vegője örökös ifjúságot biztosított volna számára. Egyetlen ősz szál nem volt látható hajában, egy redő sem vont még barázdát gyermekded homlokán. — Nézd meg jól, mondá, e gyönyörű panorámát ! legeltesd szemeidet e világításon és e színeken! s azután elvezetlek az árnyékba. E villa tulajdonosa fürdőbe ment, s most én vagyok e táj korlátlan ura. Ha eléggé megbámultad a napot s belehelted e túlmmmmmaL mim u világi illatot, akkor elvezetlek a forráshoz, s elolvasom neked legutolsó verseimet s te ki fogod magad pihenhetni rímeim és a játszó habok összhangzó dallamán. Sept. 9. Tristan a kertész nejének adta át ma reggel a villa kulcsait s mi megindultunk az erdőbe. Maigrefontaine erdőségei felé haladtunk, azon órában, midőn még a vidék szűzies kellemét nem hajtotta el a nap. Az éj hűvössége átjárta a levegőt ezüstös gőzével, s a hajnal ezüstcseppjei még ott csillám- lódtak szűzies szendeségükben a fák levelein. Az ösvényeket még félhomály takarja, s az élő sövény legszélső ágairól az ott folydogáló patakba hullanak a harmat gyöngycseppei. ügy tetszett nekem ez erdő, mint a fürdőből épen kikelt nympha, ki meztelen testét átlátszó fátyolszövetbe burkolja. Ha elhagytuk az Aube forrását, mondá Tristan, el foglak vezetni az én kertembe, melyet azután megbámulhatsz, mert az azután más ám, mint e kert a villa körül. Útközben megbámultam azon mesterséges virágágyakat,melyekben barátom exoticus virágait megőrizni törekedett. E szegény növények mindig a számüzöttek szomorú sorsát juttatják eszembe, kik gyászoljak hónukat. Ti városi nép, nem is tudjátok, mily nagyszerű az erdei virág, még a nyárutó legvégső szakában is. Kimondhatatlan kellem s elbájoló szinpompa ömlik el rajtuk; ezernyi ezer változatban tenyészik a szabad természetben s nincs kötve azon szűk talajhoz, melyet a városban kiszabnak neki. A mint egyszer a virágokra tértünk át, Tristan kifogyhatatlan lett a beszédben. Elmesélte történelmüket ; egy kicsit belevegyitett a magáéból is, és utoljára annyira összevegyitette az ő életét e növények tenyészésével, hogy az ember azt hinné, hogy lelkét valami sympathicus és titokteljes fonal köti össze e növények gyökereivel. így haladtunk két mértföldet, a nélkül, hogy észrevettük volna az ut hosszúságát, s elértünk az Aube bölcsőjéhez, melynek legelső hullámait hallottuk a levelek között.
