Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz
1053 PETŐFI ÉS TISZT 1054 legragyogóbb sugarakat veti a magyar hori- zonra, melyet az egész világ ismer, mely után indult felfedezni Árpád ezeréves földjét s mely után tanulta megismerni azt az eksz- pánziv szellemi erőt, mely a magyar géniuszban lakozik. Csak természetes tehát, hogy a magyar közvélemény mindig bizonyos sovinisztikus idegességbe esik, ha e két névvel szemben állást kell foglalnia. De meg van ennek a maga etikai oka, mert az egyikhez, Petőfihez: úgy aránylik a viszonya, mint a kettős csillagoké egymáshoz; akármit állítsanak a tudósok, a szem, nem hisz nekik s csak egynek tekinti a kettőt; míg a másikhoz, Liszthez: úgy aránylik, mint az oppo- zició-ragyogásban álló égitestek egymáshoz, csak a köztük elterülő távolságot mérlegeli. De valamint a világegyetem életében nagy külömbség van a látszat és a valóság közt, úgy a nemzeti szellemvilágban is a közös átmetsző tángens vonalakat a tárgyilagos igazság mérlegének azon a pontján kell keresni, a hol egy egész élet működésének az eredménye, mint a haza iránt teljesitett feladatok s erkölcsi kötelességek tisztán leszürődött ténye domborodik ki; mert így, ha a mérlegbe vetett súlyok apreciált értéke külöm- bözik is egymástól, a harmonikus egyensúly, a látszólagos nagy ellentéteket is képes kiegyenlíteni. Megengedem, hogy a magyar nemzet e két szellemi nagyságának a mérlegserpenyője, kvalitatív tekintetben, nem áll egymással kellő egyensúlyban, de gondoljuk meg, hogy a közvéleménytől hangoztatni szokott külömbö- zetet mi okozza? Az, hogy a míg a közérzület az egyik serpenyőbe mindent belevet, a mi annak előnyére szolgál, addig a másikba csak azt dobja bele, a mi — helyesen vagy helytelenül, az nem kérdés — de hátrányosan billenti le. Ez lett aztán forrása annak, hogy a míg a magyar közvélemény Petőfivel szemben, az ő nagy missziója elismerésében, a bálványozásig hatványozza magát nemzedékről nemzedékre: addig a Liszt honfiúi nagy érdemeivel szemben, nemcsak a lefokozó, de számos esetben még az ellenséges, az igazságtalan, mondhatnám, a nagyfokú méltánytalanságnak álláspontjára is helyezkedik. S miért? Talán azért, mert nem tudott magyar szónoklatokat és tósztokat tartani, a miktől korán elzárták őt világművészeti hivatásának elterelő viszonyai? De ha a zongorához ült s magyar rapszódiáival a magyar dalra és zenére terelte a világ figyelmét, vagy ha epo- chális, magyar szellemű műveit vezényelte, akkor százszor hatásosabban beszélt mindenkitől érthető nyelven a magyar géniusz érdekében a művelt nemzetek areopágja előtt, mintha idehaza kétes értékű országos dikció- kat tartott volna. Vagy talán azért, mert nem követte Petőfi példáját s a szabadság- harcban nem mérte össze a nemzeti szinház- ban neki átnyújtott díszkardot a kozákok dárdájával? Hát igaz, hogy ezt nem tette, mint sokan nem tették akkor, a kiknek pedig ezt jogosabban meg kellett volna tenniök, mint neki s a mit talán Petőfi világraszóló géniuszának sem kellett volna szükségképpen megtennie, nehogy ellenséges hordák áldozatául essék, mert azért bizonyára meg nem kövezte volna öt nemzete, a melynek dicsősége, szemefénye ő volt. De azért Liszt talán mégis jobb hazafi volt azoknál, a kik saját véreik ellen fogtak fegyvert, mert éppen akkor s a katasztrófa után egy pár évvel még inkább előkészítette magát azokra a nagy emóciókra, a melyek hatása alatt fogamzottak meg lelkében a magyar névre dicsőséget hozó örökbecsű világraszóló »Magyar rapszódiái» mellett, »Hungarians, »Hunnok harcan saz »Esztergomi misen; mind ennek az időszaknak szüleménye s mind e mellett tanúskodik. Vagy talán azért, mert számos nagy művész hazánkfia példájára, ő is csak magára gondolt a külföldön s egymás élére rakta az aranyrudakat, melyeket a világ az ő lába elé rakott? De e tekintetben némuljon el minden ellene szított animozitás, mert számtalan nagy magyar hazafiság messze marad az ő fejedelmi bőkezűségétől, a melylyel a magyar kulturépítkezéseket, a nemzeti célokat és aspirációkat, a hazai humanitárius intézeteket s a jótékonyság oltárát elárasztotta. Vagy talán azért, mert lelkesülvén a magyar cigányfaj zenészed geniálításáért, a mely a magyar zenét széles e világon udvarképessé tette: egy könyvet merészelt írni, melyet ugyan soha egy magyar rekliminálója sem olvasott, de azért kívülről jött ellenséges, perfid elferdítések nyomán, parittyából szórták ellene a követ, a mely könyvben pedig sem többet, sem kevesebbet nem állított, mint hogy a magyar cigányok tudják legjobban a magyar ember szája íze szerint húzni a magyar nótákat és dalokat? Avagy talán azért, mert művészeti nagy tőkéjével csak élte ultolsó két évtizedében tért vissza, hogy azt hazájának kamatoztassa? De ő még mindig korábban tért vissza, hogy ezt tegye, mint azok az ünnepelt magyar nagy művészek, a kik még máig sem tértek s talán nem is fognak soha hazatérni! *
