Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz
1055 ID. ÁBRÁNYI KORNÉL 1050 Petőfi és Liszt Ferenc — tudomásom szerint — soha sem találkoztak egymással. Mikor Liszt, világhírnevének aszcenziójában, legelőször látogatta meg hazáját, — a harmincas évek végén, — előbb a pesti árvíz- katasztrófától sújtottak támogatására, bécsi e célra rendezett hangversenyeinek összes jövedelmét, mintegy huszonnégyezer forintot, Pest városa hatóságának rendelkezésére bo- csátván: akkor a Petőfi nevét még csak a legszűkebb irodalmi és olvasó körök ismerték; a főváros akkor még oly kevéssé volt magyar szellemű, mint akár Grác vagy Prága s az akkor európai hírű s tekintélyű pesti városi német színház operája dominálta az összes fővárosi zenészed ténykedéseket, hangversenyeket s egyéb zeneelőadásokat; magyar szóval, dalszöveggel, vagy műsorral nem lehetett találkozni s még a belépő jegyek is „Eintrittskarte, Preis: zwey, ein Gulden« felírással ékeskedtek. — Az akkor még csak bölcsőéveit élt magyar nemzeti színház fejlődő operája, Erkel Ferenccel az élén, a ki már akkor emberfeletti erővel küzdött a német áramlat ellen, keveset tehetett az idegen szupremácia ellen. Ekkor történt, hogy Liszt volt az első, a ki a fővárosi közéletnek magyarosító aspirációjához erős lökést adott az által, hogy 1839/40-ben hazai közcélokra rendezett hangversenyeinek műsorát s belépő jegyeit kizárólagosan csak magyar nyelven bocsátotta közre, a mely — akkoron éppen olyan hazafias, mint merész — ténykedésével egy csapással áttörte azt a kemény burkot, a mely a főváros művészeti életében a nemzeti aspirációknak az útját állotta. Ekkor mutatta be legelőször nyilvánosan az ő hatalmas Rákóczy-induló átiratát is, a mely aztán a magyar fővárosból kelt világkörutjára. Mikor 1846-ban, mesés diadalútjainak tetőpontján, másodszor látogatta meg hazáját, hogy a nemzeti színház, a nemzeti zenede, a Joze- finum-árvaház, a polgári őrsereg nyugdíjalapja s más emberbaráti célokra ezereket áldozzon újfent művészetével: akkor már Petőfi nevét is szárnyára kapta a hír. Egész új irányú irodalmi falánkszot teremtett maga körül, mely kérlelhetetlenül verte a tüzes vasat, hogy vöröslángu fényében már meglátszottak az 1848/9—i események véres körvonalai. De Petőfi akkor sem találkozott Liszttel, a kit pedig az egész főváros, az egész ország elhalmozott kitüntetésekkel és ovációkkal. Az irodalom és művészet világában nem ismertem géniuszt, a ki jobban perhorresz- kálta volna az ovációkat, mint Petőfi; a mit a leikéből kiöntött, azt nem is azért tette, hogy érte cserében dicshymnuszokat nyerjen, ovációs deputációkban azért nem is vett részt soha s ilyeneket nem is fogadott. Az önérzet, a saját géniuszának és igaz lelkesedésének öntudatából fakadt fensőbbség, mondhatnám merev büszkesége, sokkal jobban dominálta a lelkét, sem hogy bármilyen nagysággal is szemben, az ovációs sorfalba állott volna. Természetes tehát, hogy Petőfi, a ki későbben halhatatlanná tette Rózsavölgyi Márkot a szegény, folyton küzdött magyar zenészt, egyik csodálatos hangulatú költeményével, Vörösmarty »Hírhedt zenésze a világnak« kezdetű magasztaló ódáját Liszttel szemben viszhan- gozni, nem érezte magát sem hivatva, sem talán eléggé hangolva. Az ő különleges belső világa jobban vonzotta őt az olyan szegény magyar zenészhez, mint Rózsavölgyi Márk, a kinek halála után azt írhatta: Addig híttam, hogy sírjából megjelent, Megjelent, de csak addig volt idefent, Míg kezével hajlékára mutatott .... Mi van benne ? Hegedű és koldusbot . . . Hegedű és koldusbot! Petőfinek különben Liszttel szemben való tartózkodására a nevezett évben nagy befolyással volt az a társadalmi és irodalmi kör is, a melylyel akkor Liszt a fővárosban folyton érintkezett s mely éppen akkor éles oppo- zicióban állott azzal a költészeti iránynyal, s az igazságnak ama őserővel megnyilatkozott szokatlan hangjával, a melyet éppen Petőfi képviselt a legelementárisafiban. Pedig közvetetten tapasztalásból tudom, hogy habár Petőfi géniusza akkor még nem volt közkincse a világirodalomnak s így Liszt nem lehetett még akkor attól közvetve sem áthatva: de már akkor is a legnagyobb érdeklődéssel és szellemi vonzalommal viseltetett a magyar költészet fényes meteorja iránt. Hiszen az ő lelkében is — mint a Petőfiében — két őserő működött folyton egymás mellett. Az egyik: mely rombolva építeni s az elavult régi anyagot újjá alakítani s a másik: mely vihar után szelíden mosolygó napsugárra vágyott, mondhatnám: a démoni és az angyali. E tekintetben, a szóköltészet és a zene terén, soha még olyan egymással koincidens géniusz nem is találkozott, mint Petőfi és Liszt, a láthatatlan s csak érezhető szellemi magnetikus vonzóerő megvolt mindkettőben egymás iránt, ha tényleg nem álltak soha szemben egymással az életben. Petőfi meghalt, eltűnt, égbeszállt, mint Illés próféta a tüzes szekéren, a nélkül, hogy akár csak egyszóval vagy
