Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz

1899. július 30.

I. Melléklet a ,,Zemplén“ 31. számához

bírtuk ugyancsak Sárospatakon a korcsmái és vendéglői zár-órák megtartását keresztül vinni —- szintén a közigazgatás jóakarata miatt!! . . . Megoktat engem éppen ő, kinek pedig ezer módja volt alioz, hogy az általam nyilvánosság elé vitt talmud tóra iskola fülsértő sikoltozásáról tudomást vegyen !*)...

Schneider J., a kinek sok jóra valóságát, feltörekvését s hazafias gondolkozását én is mindenkor készséggel becsültem és szerettem és becsülöm szeretem ma is, érdemem feletti tisztelettel szól — egyebek között — liberalizmusomról és emberszeretetemről is, de azért kabátjának legalább egyik szárnyát ő is ráveti

— az' én kiáltásommal szemben — a bocher- fiukra s azt a gyanút rejtegeti szűrében ellenem, mintha én a szegények gyermekei ellen valami méltatlanságot követtem volna el s példákra való hivatkozással kíván figyelmeztetni — az óvatosságra! . . De ő —-a ki pedig a legilletékesebb bizonyságtevők közé számítható — már elismeri, hogy hazafias és aesthetikai szempontból igazam van, csakhogy ő kevésbbé félti a nemzeti nagy érdekeket a korlátolt műveltségű és magyarul nem tudó rabbiktól, mint én s feledi az egyenlő jogokból folyó kötelességek parancsolatait! . . .

Yiszhangja kelt az én kiáltásomnak a bo- cher-csapatban is, a melynek egyes tagjai suttogva beszélnek rólam, mint valami hazaárulóról vagy hóhérlegényről és gyanúsan tekintenek felém, ha szemük elé akadok s talán mondják is szegény fejemre szent ivóik átkozódó kifa- kadásait! Visszhangja támadt a zsibárusok közt, a szent férfiak és szent asszonyok seregében is, a kik összeméregetnek engem hivatali nagy elődeimmel (a kiket nem ismertek! . .) és hitvány, tengődő mohává törpitenek engem, a cédrusok kérgén élősködő moszattá, vagy mérges püfeteggé. — Sőt igazságot próbáltak már keresni ellenem, mint antiszemita ellen (!) az „Egyenlőség“ nevű lap hasábjain is, de szégyennel kellett meghátrálniok, mert a szerkesztő szemét nem fogta el az elfogultság sötétsége- . . .

Ennyi félreértés, fólig-meddig való meg- megértés, zugás-mozgás, gyanúsítás miatt kötelességemmé vált, hogy magamat jobban kimagyarázzam s a szóban forgó különlegességet több oldalról megvilágítsam.

Mi bírt engem a feljajdulásra? ! — Az, hogy Sárospatakon egy csapat idegen kiadású suhanó — tanulás címe alatt — idegen nyelven sikoltozik és zavarja a járókelők hazafias gondolkozását és hamis fogalmakat terjeszt a papság felől, a melynek egy némely felekezet körében eüegendő a minimális képzettség is s meglehet, megélhet, sőt vizsgázha- tik édes hazai nyelvünk alaposabb ismerete s nemzetünk történetének és irodalmának sze- retete nélkül! . . . Kerestem, hogy ki s mi jogon tanitja ezt a különös idegen csapatot s felelősségre hivtam fel minden olyan tényezőt, a mely az ilyesmiért valamiképpen felelősségre vonható — az én Ítéletem szerint.

Nem azt neheztelem, hogy ebben — a

*) A kéziratnak ezt a passzusát — kölcsönös tisz- telottel a személyek iránt és személyi vonatkozások miatt

— a nt. cikkíró ur utólagos belenyugvása reményében csak kivonatosan közöltem. Szeri.

betegség érte Petőfit. A zárt levegőt tovább nem bírta ki, s a szellem kénytelen volt szabadba vezetni titkos kedvesét, azonban bánkódva tapasztalta, hogy a kalitkából kiszabadult fogolymadarat többé nem bírta visszaédesgetni, csalogatni semmi Ígérettel, semmi kincsek árán, bűvölő ereje pedig el volt veszve. Hogy miért? azt ő sem tudta. De nemsokára rájött. — A lelki harc miatt oly rövid időn megőszült Petőfi, a mint kiszabadult a fogságából, legalább az ígért kincseket követelte, Hogy hadakat toborozzon és csatára szállhasson hazája szabadságáért, miként az már lelkének, szivének régi óhajtása vala, de mig a hegyi szellem költő kedvesével vala elzárkózva és mulatozott a szikla alatti pompás lakában, azalatt az őrizés nélkül maradt arany rudakat legnagyobb részben föltalálták a szántóvető emberek*) s igy az elvesztett kincsekkel megapadt a bűvölő ereje is. — Gazdagságát bár elveszítette, de bűvölő ereje mégis megmaradt annyira, hogy Petőfi-jét nem bocsájtotta vissza az emberek közé többé, hanem megrontva érzéseit, a Kárpátok bujdosójává tette, hogy igy mégis csak közelében legyen a nagy költő. Ez a varázsa teljes volt. — Azóta -szüntelen kerülgeti drága hazáját, határró!- liatárra száguld. Látták, sokan látták már őtet. Nyakában bő köpönyeg, kezében papírtekercs, melyet sokszor kisimít és jegyezni kezd reá — ír . . . ir... majd tovább halad, de megáll a Kárpáthegység valamennyi magasabb csúcsán, hogy hosszan merenghessen, a mint letekint drága hazája térségeire-------Hozzánk is eljön minden

*

) A Firtos-begy aljában valóban találtak arany

rudakat és vas helyett eladták a szántó vető emberek. P.

mondjuk — talmud-tóra iskolában ^héber-tantárgyakat“ tanítanak (a mi ugyan teljesen szerencsétlen kifejezés a vallástantárgyak helyett!!), hanem azt, hogy ott az oktatás nyelve a galicziai-német s még inkább pedig azt, hogy a sárospataki zsidó hitközség feje, a ki ennek a talmud-tóra iskolának is törvényes felügyelője, maga sem tud édes hazai nyelvünkön sem beszélni, sem tanítani. (Nem ő az oka, hanem a neveltetése !!).

Csak épen ezt nehezteltem s ezt tartottam és tartom most is képtelenségnek s nemzeti szempontból elviselhetetlen szabadosságnak — különösen ma a felekezeti jogegyenlőség és a polgári házasság időszakában !! . . .

A városi közigazgatásra, valamint a vármegyeire is azért kellett hivatkoznom, mert valakinek mégis csak tudni; kell azt, hogy kik s miért tartózkodnak valamely községben s valakinek mégis csak ellenőrizni kell azt, hogy nem mivelnek-e a beköltözöttek állam- és törvényellenes dolgokat s nem háboritják-e meg a község békességét s megfelelnek-e a községi szabályzat kívánalmainak ? 1 Egészségi szempontból s általában közrendészeti tekintetekből a szolgabiróságnak bizony még a talmud-tóra iskolákról is tudnia kell — hírlapi felszólalások nélkül is! 1 — A tanfelügyelőséget azért soroztam be a felelősök sorába, mert láttam, tudtam, hogy azok a bocher-gyerekek, a kik olyan gyönyörűen pergetik a galicziai német nyelvet, még nincsenek túl a népiskolai hat osztályon, de ha ezen túl volnának is (a mit azonban Schneider J. t. ellenfelem sem enged meg! . . .) akkor is ismétlő iskola-kötelesek még — a törvény értelmében**) . . (Sajnálatos, hogy nálunk az ismétlő-iskolai intézmény csak a papiroson szép és igaz, de nem a valóságban is!!). Illetéktelen faktorokra tehát nem feleb- beztem, mert nem áll az, hogy a talmud-isko- lák pusztán csak a zsidó hitközségek autonom hatáskörébe tartoznának!! . . . Bizonyság erre t. Barthos főszolgabíró úr, a ki a sárospataki talmud-tóra iskolába — a maga közegei által — végre is bekopogtatott és . . . „meglapúltak szépen a fiuk“.

De maradjunk csak a baj lényegénél. Igaz, hogy az 1877-iki közoktatásügyi miniszteri rendelet kimondja, hogy „a rabbi felügyelete alatt álló, hitoktatásra szolgáló‘tanodákban kizárólag héber tantárgyak taníttassanak,“ de sem ez, sem más rendelet nem intézkedik a felől, hogy az ilyen iskolákban az oktatás nyelve a gali- czia-németnyelv legyen ! . . . Hol veszik tehát a rabbi urak azt a jogot, hogy ők szép Magyar- országon a talmud-tóra iskolákban idegen nyelven adják meg a héber-tantárgyakhoz (helyesebben a valiástantárgyakhoz !) szükséges magyarázatokat?1 ... Nem az a botránykoztató, hogy héber nyelvet és héber nyelven Írott vallásos-okmányokat ismertetnek (mert hiszen ez törvényes joguk!) hanem az, hogy nem jut

*J És mint olyanokat — és mint ilyeneket, a kik t. i. nem tettek eleget népiskolai kötelezettségeiknek — föltéve, a mit egyébként a j. főszolgabirájának multi válasza konstatálnunk enged, hogy a magyar állam kötelékéhez tartoznak — szimpliciter ki kell seprűzni a bocher- iskolából és minden tovóbbi teketória nélkül belekényszeríteni törvényes eszközökkel a népiskolába ! Szerk.

évben egyszer. Itt pihen meg a rendes ülőszókén, melyet „ Petőfi-kövé“-nek neveznek, s ha leérkezik a kopasz Nemere meredek oldaláról, körültekint a szépségben váltakozó haza síkságain — — Aztán tovább megy.

Elébb keletre, majd délre vonul, hol a Lakócza hegycsúcson ismét megpihen. így vándorol, igy bujdosik tovább... A kik látták tova haladni kísérteties, hosszú fehér hajával: szivek megrázkodott a fájdalomtól ... és a hol elhaladt az elvarázsolt költő, a lábanyomait megcsókolják, leborulva imádkoznak, hogy fájdalmat ne okozzanak Petőfinek: a Kárpátok bujdosó szellemének.------P

éteri! Tamás.

Kirándulás Velencébe.

Irta: Denécs Gusztáv.

(Folytatás és végo.)

Miután a „Zemplén“ 28. számában közlött éteklap szerint készült ebédet el nem költöttük, nyugodtan kirándulhattunk délután a Lido-ra. Ez egy tengeri fürdőhely, gyönyörű szigeten. Minden oldalról beláthatatlan tengerrel övezve. Midőn a kis gőzősről kiszállánk, megörültem, hogy látok már valami élő állatot, ha mindjárt lóvonatu vasuti kocsiban is. De hát ez is nem öszvér volt a kutya 1 Tehát nem is ló- hanem öszvér-vonat. Egy kupét egész tele szi- nültig ültünk s úgy robogtunk tovább a fürdőhöz. Itt egy szép villát meg akartam vásárolni, meg is alkudtam s csak azon múlt, hogy a tueszökbe (mert nincs meg ehhez az alap sem a szivükben, sem az agyukban!), hogy a miképpen lehet görög, latin, német, francia s angol stb. nyelvet tanítani a magyar gimnáziomokban s héber nyelvet, arabot, persát stb. a theologiai akadémiákon és egyetemeken magyar nyelven: éppen úgy lehetne ez a talmud-tóra iskolákban is ! !

Talán az a galicziai-német nyelv gazdagabb a vallásos igazságok érzékeltetésére, mint a magyar?! — Tagadom. Áz Arany, Petőfi, Jókai, a Ballagi Mór vagy — ha tetszik — a Kiss József és Dóczi Lajos magyar nyelve megbir mindenféle talmudi bölcseséget, minden kabalisztikus elvontságot és hihetetlenséget! ! Igen, de hogy bírja meg az irodalmi magyar nyelvet az a rabbi, a ki abban a vak elfogultságban él, hogy „kizárólagosa n a papi hivatásra előkészítő intézet az orthodox zsidóságnál egyáltalán nem létezik s vallási intézményeik szerint ilyen nem is képzelhető;“ a ki azt hiszi, hogy elégséges utravaló az egy orthodox rabbinak, ha „talmud- tudománya, vagy vallásos szent életmódja által kitűnik“ s mint ilyet a hívek önkéntesen maguk fölé emelik, „megválasztják rabbinak, erkölcsi vezetőjüknek. (Lásd: Az orthodox rabbik felségfolyamodását a „Magyar Zsidó Szemle“ 1884-dik évfolyamában. 6(34—667. lap).

Ilyen-e a sárospalaki zsidó hitközség rabbija ; úgy nyerte-e minősítését, hogy „három elismert, őseinek csonkitatlan vallásában élő orthodox hittudós, vagy három hittörvényliü rabbi“ állította ki neki a diplomát?*) — én bizony erről semmitsem tudok ; de tudom azt, hogy a sárospataki hitközséget sem a községi iskolaszékben, sem a képviselőtestületben, sem bármiféle tisztelgő küldöttségben, a hol magyaréi illik és kell szólani — a sárospataki zsidó r rabbi sohasem képviselte és nem képviseli. És sok van ilyen Zemplén-vármegyében !! . . ,

Hát nincs-e jogunk ez ellen feljajdulni és nincs-e jogunk a törvényre appellálni ez ellen a törvénysértés ellen? 1 Igen, törvénysértés ellen !!

A törvény világosan megszabja, hogy minden felekezet lelkésze hivatalból tagja a községi iskolaszéknek. Ez jog, de kötelesség is, a mely kötelesség elől húzódozni nem lehet és nem is szabad. Mennyi időt töltöttünk mi el többen, sokan a sárospataki községi iskola zűrzavaros ügyeinek tisztázásában s emésztettük a lelkünket a hivatalos és nem hivatalos akadályok legyőzésében ... de zsidó rabbit nem láttunk magunk közt soha !! Hát jól van-o ez igy ? 1 Aztán a zsidó-rabbi anyakönyvvezető is — ha nam csalódom — s lehet e az, ha annyit sem tud magyaréi, mint egy póttanfolyamos orosz tanító ?!

De a rabbi urak saját népiskolájuk legfőbb felügyelői is — nemde ?! Hát miként ügyelhet fel egy jó magyar szellemű iskolára egy olyan rabbi, a ki nem is sejti, hogy mi az a jó magyar szellem s a ki éppen azért — esetleg — ártalmára válhatik annak a megbecsülhetetlen jó szellemnek ?!

Hát a felekezetek társadalmi együttélésére, békességes együttlakozására, sőt nagy és szent dolgok körül való együttlelkesedésére nem a

•) így tartja egyedül holyesnek a novozett felsóg- folyamodvány! P.

lajdonos nem akarta S.-A.-Ujhelybe szállítani; most már sajnálom, mert az olvasóközönség hiszi is, nem is kirándulásomat. Azt mondja : az egészet kiírtam a R. barátunk varsói útleírásából, mikor nagy Muszkaországban volt vadalmát árulni.

Az éjszakáról nem szólok. Erről ugyanis már évekkel ezelőtt jelent meg az „Egy éj Velencében“, „A velencei rémes éj“, vagy „A gályarab menyasszonya“ címmel több kötetes regény: tessék ezt elolvasni. (Kapható a Lővy A. könyves boltjában részletfizetésre is). Legfeljebb annyit említek meg, hogy láttam a vad briganti, rinaldo-rinaldinü természet megnyilatkozását. — Egy taliános orfeomban ugyanis a három araszos szoknyáju 2-ik v. 3-ik primadonna éneklése közben elkiáltottam magamat: „magyarul I „magyarul 1“ Jaj, micsoda felfor- tyanás lett az egész mulatóban. Az indiánusok felugráltak, köpenyük alatt tőrt, pisztolyt szorongatva, valami olyanfélét kérdeztek: mit akarnak ezek ? Társaim jobbra-balra sáppadoztak, én azonban hirtelen feltaláltam magam s azt mondtam a vendéglősnek, hogy trikó-szállitó vagyok s üzlet végett jöttem ide, ő aztán úgy tolmácsolta a nyugtalankodóknak a dolgot, hogy ez az ur elvesztette a bugyelárisát, a becsületes megtalálónak jutalmat ad. így aztán lecsendesedtek a háborgó kedélyek.

Velencét azonban, akármeddig csavarog az ember az utcán, nem láthatja meg kellőképpen. Legfeljebb annyit vesz észre, a mit egyik uti- társunk is megjegyzett, hogy az egész várost elöntötte az árvíz! Mi is felülénk tehát egy velencei propellerre, (ottani műneve nem iut,