Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz

13. szám.

MAGYAR SZEMLE

147

lesz s költői pályájának sikertelenségét igy énekli meg :

Az élet zúg, énekre nem figyelnek ! Magyar dalostól a szerencse fut,

Szép gyöngyéért az összetört kebelnek Nem fognak adni szivet s koszorút! Mióta dal fogamzik kebelemben K rémes szó minduntalan kisér És metsző hangon egyre gúnyol engem: Virágtalan lomb a sötét babér !

Költészetének főjellemvonása az egyszerűség, bizonyos gyermeteg bensőség. A nagy tárgyak nem vonzzák, azokhoz nincs elegendő ereje; a csöndes érzelmek, megható képek megéneklője ő. Hazafias költeményeiben némi páthosz pótolja az erőt. Különösen pályája elején irt hazafias, sőt a mint ő mondja, politikai költeményeket s attól tartott, hogy ezzel költészete egyoldalú lesz. Erről ir Bajzának, ki neki is irányitója volt. Érdekes, hogy a huszonegyéves Kerényi mint vélekedik önmagáról e tekintetben : „Nehezen esik, mit már valóban szeretnék, politikai verselésemet megszakasztanom. A költészet birodalma olv végtelen s én, a pillanat embere, a politikával untig szaturált levegőben az egyoldalúság körmei közül ki nem tudok bontakozni. Meggyógyitja talán e bajomat kedves természetbájaival, múltamnak emlékezéseivel a közügygyei meglehetősen keveset gondoló Eperjes.“

E sorokban még bizonyos jóleső önbizalom nyilatkozik meg. Ekkor még bizott a jövőben, bizott önmagában : ekkor még Vidor volt s e nevet bizonynyal nem választotta öntudatlanul.

A politikai költészet valóban nem való neki, ő inkább mélázó egyéniség, ki az élet apró jeleneteit figyeli s nem alkalmas arra, hogy a nagy eseményeknek irányt adjon. Az életnek vidám vagy megható képei azonban mélyen érdeklik. Megéneki az elhagyott anyát, ki rossz útra tévedt lányát siratja (Az életből), a bánatos özvegyet, ki a múlt •emlékeit keresi a fenyvesben (Zúg a fenyves), a „biinfán termett“ utczasarjadékot (Az életből), az anyát, ki beteg gyermekét altatja s nem tudja, hogy már halottnak énekel (Altató dal), majd meg a vigan daloló parasztlánykát, ki elpirul a könyves urfi láttára (Pórleány), az őrhelyen didergő huszárt, ki kedvesére gondol s elfelejti baját (Őr- legény.) E tárgyak mutatják, mi vonzotta Kerényit; mélázó lelke megpihent az élet megható vagy naiv jelenetein s bizonyos lírai bensőséggel mutatta be azokat.

A méla, merengő hangulat jellemzi legtöbb lirai költeményét is. Az érzelmesség bizonyos fokig a német költők hatása, a kikkel szeretettel foglalkozott s kikből sokat fordított; a fordított versek hangulata nagyon egyező eredeti verseinek hangulatával. Petőfi nem hiába emelte ki lirai költeményei közül a Fanni hagyományainak olvasása után s a Cronovszky Pálnak czimü verseit. Amaz mutatja, mennyire rokon volt Kármán müvének bánatos érzése az ő szivével; egészen beleéli magát a Fanni világába, elmereng s kétkedve kérdezi, vájjon lesz-e neki is ily

menyasszonya ? A másik költői levél egy tengerész - barátjához, a melyben értesíti a hazáról, övéiről, volt társairól s önmagáról. E költeményt bizonyos emelkedettség s a hangulatnak nemessége jellemzi és mindenesetre Kerényi lantjának legszerencsésebb hangja. A többi lirai költeményei közül is kiválik nem egv hangjának gyöngédségével, bensőségével (Leányálmok, Ivórágvon.)

1846-ban beutazza Németországot és Angliát s benyomásait, hangulatait Vándor- könyv czimü eziklusban örökítette meg. Ezek között is akad egy-egy kedves vers.

Az elbeszélő - költészettel kevés költeményében próbálkozott meg; kisebb történetei inkább csak képek (Halászok.) Csupán két kidolgozottabb elbeszélő - költeménye van : Lenke és Jelva. Amaz egészen a Szép Ilonkának mása s úgy látszik, ennek hatása alatt keletkezett a viszonyok, a szereplők teljesen azok. Visegrádon szép vadászok járnak s az egyik többször enyeleg az agg kertész leányával. Eljön az ősz, a vadászok bucsut- lan távoznak. A szerelmes Lenke hallgatagon szenved, hervad és elhervad.

Sírjához atyja vérező Szívvel kísérte el S a sir felett szoborként áll Fehérlő fürtivei.

S az egykor oly boldog helyen — Felette lombos ág —

Ott nyugszik virági között Az elfonnyadt virág.

S a behantolt sirhoz megérkezik az enyelgő vadász, Mátyás király. Nem kell mondanunk, hogy Kerényi verse messze elmarad Vörösmarty remekétől s egyúttal szinte önkénytelenül kínálkozik, hogy az összehasonlításból Kerényinek költői értékét állapítsuk meg. Másik elbeszélő-verse a lengyelek közé vezet, — kiknek sorsát több versében énekli, — s eg}- lengyel leányt mutat be, ki elküldi kedvesét a csatába. Elvész a csata, pusztul a nemzet, meghal a kedves s Jelva utána hal . ..

Mindezekben a költeményeiben nagyon érezzük a kifejezés könnyedségének hiányát; sokszor küzd a nyelvvel, sokszor nem találja meg a kellő kifejezést. Német volt az anyanyelve, németül kezdett verselni s bár szívben igazán lelkes magyar, költeményeiben nem tudott teljesen magyaros lenni. Pedig sokat tanult költő - barátaitól s különösen Vörösmartytól, kinek müveit szeretettel tanulmányozta. Azonban jegyezzük meg mindjárt, hogy Kerényi a nyelv hatalmával sem hágott volna magasra a magyar Parnasszuson sokkal-csendesebb, egyszerűbb költői egyéniség volt ő. '

Bizonyos azonban, hogy e nyelvbeli fogyatkozás, melyre a bírálatok is figyelmeztették, nagyban előmozdították csitggedését. Nem bizott magában s elhibázottnak találta egész életpályáját. Belátta, hogy irányadó költő sohasem lesz. Szerelmében is csalódott. Szerelmes versei a gyöngébbek közül valók, elmosódó hangulattal, minden határozott egyéniség nélkül. Szerelme történetét nehéz

volna verseiből összeállítani, de a végét, azt megtudjuk:

Úgy akarta sorsom haragjában S zúg a szív bár, elnémult az ész,

Te a földön vágyó kebelemnek Nő helyett csak álomképe léssz.

Mig a kert szabad virága voltál,

Az időkéz engem messze vitt S téged addig bokrétába fűzött,

Férj és gyermek immár lombjaid.

Elég közönséges történet; de hiszen ahhoz, hogy a szív összetörjék, elég egy ilyen közönséges csalódás is. S megkezdődik küzdelme önmagával és az élettel. A nyugodt életű háziúr belefárad a nyugodtságba és uj életet akar kezdeni. Úgy látszik a külföldön szerzett tapasztalatai érlelték meg elhatározását, hogy ezentúl félretéve a lantot, gyakorlati életet él. Eladja eperjesi házát s líozgonylian, Abaujmegyében birtokot bérel. Kell-e mondanunk, hogy a költő, ki eddig egész más irányban munkálkodott, rossz gazda lett ? Nem értett a gazdálkodáshoz és aztán, mielőtt beleszokott volna uj foglalkozásába, elkövetkeztek a nagyidők. 0 is kardot ragad s több csatában részt vesz, gazdasága meg pusztul az átvonuló seregektől .. .

Elkövetkeztek a kétségbeesés, a gyász napjai. Kerényi vagyonának romjaival Pestre költözött. Itt éli át azokat a szörnyű napokat, melyek között ott vannak nemzetünk történetének leggyászosabb napjai. Ész és szív elnémul, fojtó köd ül a hazán ; a jövőben nincs bizalom, meghalt a remény, A kétségbeesés némaságát gyilkos fegyverek dörrenése, a nemzet legjobbjainak halálhör- gése szakítja meg. A haza mély gyászba öltözött, fiait megölték, elpusztították, vak börtönbe temették, futni kényszeritették. >S a kik még szabadon jártak, reménytelenül, bénult erővel rettegtek a jövő órától.

Yan a ki felkél és sírván, megyen Uj hont keresni túl a tengeren.

Kerényi is ezek közé tartozott; nem volt itthon maradása. Azt remélte, hogy Amerikában uj életet kezdhet megmaradt vagyonával. A szabadságharczban való szereplése nem volt oly nagyszabású, hogy e miatt kellett volna távoznia. A nyugtalanság vitte ki. Mondják még azt is, hogy egy uj, tragikus szerelem száműzte őt a hazából.

Búcsúzó estélyét egyik legjobb barátja és életirója, Pákh Albert mondja el. „Az 1850-iki ősz egy éjszakáján Pesten bucsupoharakat emelgetett egy baráti kör, nem mind, kik odatartoztak volna, hanem kiket fenhagyott a sors. A poharazás egy magas fiatalembernek szólott, ki messze útra készülten ült közöttünk, erőltetett jókedvvel iparkodva a beszélgetést magától távol tartani . . . Nem emlékeztünk, nem panaszkodtunk, nem voltak biztatásaink; se az örömnek, se a fájdalomnak, se a reménynek itt szóvivője nem akadt; 1850-ről beszélek. A pohár utolsó csengése elhangzott, kezet szoritánk s Kerényi a hon véghatára felé sietett.“