Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
BUDAPEST j 1899. márcz. 26. j Előfizetési árak : J Egész évre . 6 írt — kr. = 12 kor. ! Félévre . . 3 frt — kr. = 6 kor. ! Negyedévre . 1 frt 50 kr. = 3 kor. ! Megjeleli minden vasárnap. Laptulajdonos és kiadó: Kaez vinszky Laj os. j SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: j XI. ÉV. Budapest, VI., Uj-utcza 14. sz. | _ ! Egyes szám ára 15 kr. = 30 fillér. [ 1 szám. • i Meghalt a nagy Pán! A természetből elszállott a lélek... Nem lesznek többé gondtalan kedélyek. Oh, Thamnsz, ezt jelenti jóslatod: Meghalt a nagy Pán ! A nagy Pán halott! Reviczky Gyula. EZDŐDIK suttogásként, fcl- feltünő árnyak ajkán, tengerparton, berkekben, a világ minden tájékán és terjed agyászhir, mind hangosabb, érthetőbb lesz a jajjongás, mind egyetemesebb a vészkiáltás : „Meghalt a nagy Pán ! Kihalt a költészet, elhalt a pásztorsíp hangja; nincs dal többé a berkek lombjai közt, nincs ének az ajkakon, nincs tűz, nines édes rajongás többé a szivekben! Elröppent a költészet szines mámora az agyakból, kiapadt az érzelmek kristályforrása s eltépve a szív árván yszinfátyol, melyet a tündér-képzelet álmatagon vetett a szív világára ! Nincs költészet, oda a dal, elpattant a lantok utolsó búrja is. Csupa sötétség, csupa kietlen szürkeség a világ!“ S szegény Thamusznak még az a vigasztalása sincs, hogy az ég másik oldalán pir- kadni látná az uj világ hajnalát, hogy sejtené egy uj világalkotó közeledtét, a mely el lenne jövendő a régi helyébe megváltani a kijózanult lelkeket, szebb jövő bizalmát plántálni az elcsüggedt szivekbe. Akkor várták, akkor el is jött! De most sehol semmi jel; nem hangzik a pusztában egyetlen prófétaszó, mely uj égi adomány eljöttét hirdetné a kiveszett régi ideál helyébe. Ma még csak suttogásként terjed, de már csodálatoskép megérti mindenki, mert látta évek óta az égből jöttnek, a babérkoszorus szellemnek, a kit halhatatlannak hittünk, bosszú senyvedését, ereje fogyását, lassú haldoklását. Még itt amott felcsendül egy-egy ifjú tanítvány, gyermeteg szivtí, magányos pásztor ajkán a tilinkó, egy-egy futam, egy-egy dal, melyre egykor a nagy szellem tanította. Az is inkább fájó emlékkép lopózik ajkára; titkolja, magába rejti, hisz nincs már, a ki hallgassa, nincs, a ki megértse ; elfordul tőle közömbösen az arra járó tömeg; fásult azok nak a szive, elvitte belőlük a nagy szellem, magával vitte sírjába a nótakedvet, a megértésnek tulvilági szikráját, az ábrándos elmélyedésnek olimpusi gyönyörét. ügy van. Nagy, igen nagy szellemmel lett szegényebb a világ. Nagy hely maradt utána üresen a szív legértékesebb zugában. Koldus lett a lélek, mert elvesztette egyik legbőkezűbb pártfogóját. Lassankint meg kell e gondolattal, bár- mint fáj is, barátkoznunk. Lassankint be kell látnunk, hogy csakugyan oda van az emberiség egyik legszebb eszménye: kihalt a költészet! , Nem magától senyvedt el; nem öregség, nem kiapadt erők hiánya vitte sírba; hisz a mi szellem, a mi tulvilági, nem árt annak idő, nincs azon múló burok, porlandó test; élhetett volna még időtlen-időkig, de megölte valami. Mert a szellemet is meglehet ölni; talán nem olyan egészen, olyan örökre, mint a testet; talán a halála nem is megsemmisülés, inkább elköltözés innen ez áldatlan vásári zajból s tovaröppenés más világba, édeni tájakra, a bol megérdemlik az igazak, hogy közöttük éljen a tanitó, nemesitő nagy szellem, a bol szívesen látják, hozsannával fogadják s nem üldözik el, nem vetik meg, nem fordulnak el tőle gőgös közömbösséggel, mint a hogy idelenn bántak vele. . . . Ha vigasztalás az, hogy nemcsak a mi szükebb hazánkból költözött el a poézis, hát vigasztalódjunk. Így van ez mindenütt, az egész gyárfüstös, gépzakatolással teli, vo- natfütytyel felriogatott, müveit és megvénhedt világrészünkben. Mert ez íizte el. Megváltozott a légkör, felfordult fen ekéstől a talaj; oda a régi csend és magány, oda a természet szabad levegője. Tüdőnkbe ózon helyett széngőz tolul; köröttünk az emberek milliója zsibong s iszonyú létharezuk küzdelmes zajától visszhangzik a táj. Ebben a környezetben olyan, finom szervezetű, olyan érzékeny tündér, mint a költészet, nem élbet meg. Hasztalan panaszkodik a tömeg, a mely' egy-egy nyugalmasabb, vasárnapi pihenője alatt édes-bús éneket szeretné hallani s nem talál lantost többé, hogy kihaltak a nagy költők, hangulatokban meddő a világ! Hiába rázza üstökét nehány titán ivadék, átkozván keserű haraggal a süket tömeget, mely nem hallgat rá, mely tompa nemtörődéssel törtet el mellette s fiit az uj ideál: a fényesen csillogó mammon után. Mind hiábavaló a kölcsönös szemrehányás. Nemcsak hasztalan, igazságtalan is! A hallgatók közönye, az énekesek korcs elfajulása mind csak ráfogás. Nem közönyös lelke mélyén a hallgató, nem meddő a költőivadék, csakhogy ép mindkét felől elszoktak az igazi költészettől. Nagy átalakító hatalom a megszokás, az elszokás! Az indiai lótusz csodavirágát nem plántálhatod át sivó homokba. Elhozhatod magját, melyben ott szunnyad az életképes csira, mellé állíthatod a leggondosabb ápoló kertészt, azért lm nem veheted körül a gangeszi tájak forró páráju levegőjével, ha talajul nem adsz neki mozdulatlan, zavartalan viz- tükört, elcsenevészedik a szunnyadó, egészséges csira, szánalmas kórót hajt virágzó törzs helyett s az is kipusztul időnap előtt. Nem a közönség, nem a költőnemzedék a hibás benne, hanem az égalj : a korszellem az ellensége. A poézis tanyája, légköre a csend, a magány, a magábamélyedésnek háboritlan alkalma. Inter arma silent musae. A bol nyugalom honol, a hol kicsi körben meleg érzés, csendes öröm fanyáz, ott kifinomul a lélek érzékeny húrja, ott mélyebb a szív fogékonysága, ott a keblekben háboritlanul nyílhat a poézis illatos virága. Nagyváros nem poétának való. S a világ újabban egyetlen nagyvárossá lett. Nincs távolság többé, nincs ismeretlen vidék, nincs idegen szellemi világ; rövid utazással megnézhetünk, megtapinthatunk mindent a helyszínén s a tapasztalat nyomán kél a kiábrándulás. A mit láttál, a mit megismertél, arról ama pillanatban lefoszlott a varázs, azt a darab földet a fantázia elvesztette birodalmából. S a képzelet e mesés szép birodalma zsugorodik, kevesbedik napról-napra; ma már alig van zúg, a melyre vágyakozással gondolnál, a mit kifesthetnél fantáziád szines ecsetével tetszetősre, meghatóra, csalogatóan gyönyörűre. Nincs már tárgya, talaja a képzeletnek s a mint elvontad gyökere alól az anyaföldet, elpusztul ez a tulvilági természettudomány, kihamvad benned a prome- theuszi szikra.
