Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz

ság, csupa bölcseség, amelynek verőfényében valódi gyémántok sziporkáznak.

Éppen nem csodálhatjuk, ha abban lelte gyönyörűségét, ha képzelete mennél szabadabb szárnyra kelhetett, a szabadság úgyszólván az ő istene, mert a puszta a szabadság képe.

Nem kell neki a felföld, mert az görbe, sőt

„A mozdulatlan gránit bércek,

Ezen a vasnál vasabb falak,

Még ők is, a mint ott lenéznek,

Szédülni lárszanak.

Hová a napvilág fél feketén Jut el csak a sok bujkálás miatt.“

Mert szerinte :

„Mint a róna, hol születtem,

Lelkem útja tetteimben Egyenes;

Szavaimmal egy az érzet,

Célra jutni álbészédet Tétovázva nem keres.“

Másoknak unalmas az alföld. Neki börtön a hegység,

„Börtönéből szabadult sas lelkem,

Ha a rónák végtelenjét látom“

mondja egyik versében.

Ne csodáljuk, hogy éppen Petőfi nem hitt a németnek, ki szerint:

„Über den Bergen, weit zu wandern,

Sagen die Leute, wohnt das Glück.“

(Vége köv.)

1907. október 22. Kedd

Petőfi IMszetM szerepe a magyar Kagy-nifOld földrajzában.

Irta és a Magyar Földrajzi Társaság vándorgyűlésén felolvasta :

Bartek Lajos.

(Folyt, és vége.)

Minden bú és bánat között, elég volt a boldogság is, mely őt az Alföldnek minden rögéhez kötötte. Úgy volt vele, mint az anyák gyermekeikkel. Mindegyiknek az övé a legszebb az egész világon. Mert legyen bár a Föld az Isten kalapja, úgy szerinte Hazánk a bokréta rajta. S miként a csokorba, a legszebb virág gyanánt annak közepébe, az ő kedves Alföldjét kötötte, mert

„Lenn az alföld tengersik vidékén

Ott vagyok honn, ott az én világom;

Szép vagy alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Kitűzött időm s becses türelmüknek igénybe vétele folytán felolvasásomnak befejezéséhez közeledvén, kegyes engedelmöket kell kérnem, ha a minden szentnek maga felé hajlik a keze, találó magyar mondás szerint, mint