Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
1207 abponyi At.bért gróf székfoglalója 1208 csevegéseit és a muzsik panaszait, hogy ezekből teremtse meg a »Háború és béke« és »Karenin Anna« halhatatlan alakjait? Közelebbről megnézve tehát, az, a mit államférfim zseniálitásnak, politikai ösztönnek, intui- cziónak stb. szoktunk nevezni, semmi egyéb, mint a fantáziának és a szívnek közreműködése a tényleges állapotok megfigyelésénél és a teendők megállapításánál. És ha ezt sikerült kimutatni ott, a hol csupán az intézmények hatásának mérlegeléséről, tehát az eszközök kiszemeléséről volt szó, akkor még világosabban fog kiderülni a művészi tulajdonságoknak szerepe az államférfiúi czélok megállapításánál. Tartsuk mindig szem előtt azt az alapigazságot, hogy a czél nem lehet más, mint a közállapotok javítása — azaz — a mint már kifejtettük: az egyesek boldogságának és a nemzet nagyságának előmozdítása; maga az intézkedés, melyet tervezünk, az az intézmény, melyet meghonosítani készülünk, az a szerződés, melyet más nemzettel kötünk, stb. sohasem czél, hanem mindenkor csak eszköz. A közvetlen czél az a javulás, melyet az adott pillanatban lehet megvalósítani; távolabbi czélok ama további haladások, melyek idők folytán érhetők el; az államférfiunak összczélja: életczélja pedig a nemzeti életnek azon átalakítása, a melyet ő, mint lehetségest, felfogni képes, a melynek határáig az ő előrelátása terjed és mely a részleges javításokat, természetszerű egymásutánjuk szerint, egy orgánikus rendszerbe foglalja össze. Nagyszabású, vezetésre termett államférfiu csak az lehet, a ki czéljainak ilyen rendszerét tudja megállapitani. A »rendszer« nevet pedig csak az a konczepczió érdemli meg, mely a nemzeti élet minden ágában arányos és összefüggő haladást tervez. Mert a politikában tényleg minden összefügg mindennel. A szellemi és anyagi kultúra, az államnak belső szervezése és a nemzet külső hatalmi állása: ezek a dolgok mind csak párhuzamosan haladhatnak és az egyiknek fejlődése — tartósan és egységesen túl nem szárnyalhatja a többieket. A ki ezt az összefüggést nem látja és a nemzeti életnek bármely tényezőjét a többiek rovására akarja dédelgetni, az vesszőparipás politikus, de nem államférfiú. Kétségtelenül szükség van, a munkamegosztás elve szerint, olyan politikusokra is, a kik egész munkásságukat egy-egy nemzeti érdekkörnek szentelik: és ha ebben a körben helyesen tudnak tervezni és sikeresen cselekedni, akkor ők is bizonyára méltók az államférfiu nevére. De a legmagasabb államférfim minőség eléréséhez, egy nemzet sorsának legfőbb vezérletéhez, a nemzeti élet összes ágainak áttekintése és azok együttes fejlődési képességének előrelátása szükséges, vagyis: áttekintő előrelátás. Az államférfiúnak nagysága attól függ, hogy milyen teljes az áttekintése és milyen messzire terjed az előrelátása. És voltaképen mi ez az előrelátás? Semmi más, mint látása a nemzet egy olyan állapotának, mely ma még nincs, hanem csak a jövőben lesz. Ha az előrelátás tovább akar terjedni a következő nap követelményeinél, akkor látnia kell mindazokat a fokozatos átalakulásokat, a melyeken egymásután át kell mennünk, hogy a végczélhoz eljussunk. Ha pedig áttekintést keres, látnia és összegeznie kell mindazokat a részleges javításokat, melyek egymás mellé téve és egymással kombinálva, biztosítják az egésznek összhangzó fejlődését. Szóval egy egész sorozat képet kell magunkban megalkotni még nem létező állapotokról, mind megannyi képzeleti lényeket; és ezekből fejleszteni azt a képzeleti lényt, mely a létezőtől legtávolabb áll, a nemzetnek azon uj állapotát, mely működésünk végczélját képezi. Azt Íriszem, alig szorul bizonyításra, hogy a fokozatos és harmonikus nemzeti fejlődés ily nagyszerű képének megalkotásánál a fantázia közreműködése föltétlenül szükséges. Az észnek rendelkezésére álló megfigyelési anyag mindig kevesebb lesz, minél inkább távozunk a jelentől. A történetiró is fantáziára szorul, ha a múltnak összefüggő képét akarja adni. Úgy, mint a nagy szobrász a megmaradt toborzóból az emberi test ismeretének alapján az egész szobrot rekonstruálni képes és ha el is téveszt némely alárendelt részletet, a műnek lényeges vonásait biztosan föltalálja: éppen úgy eleveníti föl egy Gibbon, egy Mommsen, egy Ranke néhány hézagos adatból az egész múltat, mert ama néhány adatban művészi szemük meglátta azt, a mi egy epochára, annak hőseire és tömegeire nézve jellemző. A teremtő fantáziának ezen közreműködése nélkül a történettudás csak holt és üres adathalmaz, melyből épp oly kevés hasznot meríthetünk, mint gyönyörűséget. És ha egy nemzetnek múltját nem lehet föleleveniteni fantázia nélkül, még kevésbé lehet puszta észszel annak jövő átalakításáról élő képet alkotni. Mit fog tehát csinálni az a politikus, a ki fantázia hijján erre nem képes ? Kettő közül egyet: vagy egyáltalán nem gondol czéloknak öntudatos kitűzésére, napról-napra él, és a napi teendőkben az egyéni vagy a pártérdeknek sugalmazásait, esetleg a közvéleménynek áramlatait követi; vagy pedig, ha
