Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
1193 APPONYI ALBERT GRÓF SZÉKFOGLALÓJA 1194 kronológiai tévedésektől és meg nem történt legendáktól? az epochának jellemét, uralkodó szenvedélyeit, erkölcsi felfogásait, erőtől duzzadó egyéniségeit, szóval mindazt, a mi valóban tanulságos, megértjük belőle? És mit tudtunk mindezekről gimnáziumi tankönyveinkből? a korrekt évszámokat, a szigorú kritikával megrostált események egymásutánját annak idején bemagoltuk, mai napig pedig szerencsésen el is felejtettük. A mit pedig Shakespearetől tanultunk, az belevéste magát leikeinkbe, a művészi igazságnak erejével. Miben áll ez az erő? Mi által magasabb igazság a művészi igazság, mint magának a létezőnek igazsága ? Egyszerűen azon jellemző vonásoknak kidomboritása által, melyek a létezőnek egy egész kategóriájában föllelhetők, melyek tehát lényegesek, általános jelentőségűek és igy érdekesek. A létezőnek körében is azt az egyént nevezzük érdekesnek, a mely ezeket az általános jellemvonásokat élénken kifejezésre juttatja; a szörny csak a kíváncsiságunk tárgya; a különcznek és az eredeti egyéniségnek érdekessége pedig éppen abban áll, hogy a természet igazságát a szokásos konvenczionalitások burkolatából kihámozza. Ezek a konvenczionalitások, valamint a sok lényegtelen egyéni vonás, a létező világban mint a dudva lepik el a dolgok valódi lényegét, azt a mi bennük szükségképpeni és vál- tozhatlan, a mi sokaknak közös tulajdonsága, szóval a typust. Vegyük például az embert és vegyük az emberek közt az angolt és az angolok közt az angol vitézt. A közönséges szemlélő hónapokat tölthetne angol katonák közt és nem nyerne mást, mint egész csomó külső benyomást magaviseletükről, tréfáikról, lovaglásukról, talán egyeseknek komolyabb tulajdonságairól is; az egyiket kellemesnek, a másikat durvának, az egyiket jó, a másikat rossz családapának találná stb. És e benyomások minden perspektíva nélkül ugyanazon a lapályon helyezkednének el lelkében, zűrzavaros, unalmas képet, vagy talán nem is képet, hanem inkább folyton mozgó kaleidos- kopot idézvén elő benne. Ellenben a művészi szemlélet sokkal szükebb körű társadalmi érintkezésből, esetleg az egyéni tapasztalásoknak igen csekély számából le tudná vezetni az angol vitéznek közös jellemző vonásait. És ha nekünk aztán lefesti John ezredest és James kapitányt, meg fogjuk találni Johnban és Jamesben azokat az egyéni vonásokat is, a melyek őket egymástól megkülönböztetik, Johnnak dadogó beszélését és színes zsebkendőit, Jamesnek gyakori elpirulásait és sajátságos testhajlását a lovaglásnál: de mindezek a dolgok csak annyi világosságot fognak kapni a művész-alkotta képben, a mennyi fontosságuk tényleg van; és ki fog domborodni az emberi természetnek némely örök törvénye, az angol nemzeti jellemnek néhány sajátsága és az angol vitéznek mindazon közös jellemvonása, mely Johnban is uralkodik, Jamesben is és a mely kivülök még ezreké és százezreké, szóval ki fog domborodni a typus. Es ezért lesz Johnnak és Jamesnek képzeleti alakja — ha Shakespeare vagy egy George Eliot rajzolja meg — igazabb is, érdekesebb is, mint az a létező John és az a létező James, a kit hétköznapi szemmel nézünk. A typust keresi különben a tudomány is, de egészen más utón, az abstrakcziónak utján, mely a typikus tulajdonságokból, az egyénieknek mellőzésével külön észlényt, a fogalmat állítja össze. A művész pedig épp ellenkezőleg az egyéni vonásokban látja és érzi a typikus tulajdonságokat; és abban a képben is, a mit élénkbe rajzol, ez a kettő: a typikus és az egyéni igazság mindig együtt jár. Az ő alkotásai tehát sokkal inkább hasonlítanak a létezőhöz, mint a tudományos fogalmak; mert minden, a mi létezik, egyéni és egyéni vonások kózé rejti typikus sajátságait; a művész, hogy úgy mondjam, csak perspektívát hoz a képbe és szembeszökővé teszi azt, a mi rejtve volt. Viszont a tudományos fogalmak szélesebb megfigyelési alapon keletkeznek és elfogulatlanabb, kevésbé izgékony, tehát rendszerint megbízhatóbb lelki erőknek segítségével, mint a minők a képzelő- és az érzőtehetség. A hol tehát az egyedek egymáshoz teljesen hasonlók, vagy csak kevéssé különböznek egymástól, mint például az egész élettelen természetben, sőt még a növények és az állatok országában is, ott a tudományos kutatás eredményei mélyebbre hatolnak és gyakorlatilag használhatóbbak, mint a művészi képek. De a hol az egyéni vonások olyan sokfélék és gyakran oly fontosak, mint az embernél, ott a tudós nem éri utói a művészt. Az embert és annak végtelen sokféleségét csak úgy tanuljuk megismerni, a hol egy képben látjuk a typikus és egyéni vonásokat és azoknak kölcsönhatását. És most térjünk vissza kiindulási pontunkhoz. A művész képzeleti lényeket alkot; az erő, mely azokat létrehozza, a fantázia és a szív. De nem minden képzeleti termék nevezhető művészi alkotásnak, hanem csupán az, a mely az igazságnak, még pedig a művészi igazságnak jellegével bir. A művészi igazság a typikus és az egyéni vonásoknak olyan összeállításában nyilvánul, mely az utóbbiak
