Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
115*1 APPONY1 ALBERT GRÓF SZÉKFOGLALÓJ 11!)‘2 megelégedett a reszpublikával, bár ennek nem tudta megnyerni a francziák összességét, mert azt mondhatta róla: »c’est la forme de gouver- nement qui nous divise le moins« — úgy én is megemlékszem az »igaz«-nak széptani kategóriájával, mint azzal, a mely legkevésbbé vitás, tehát legalkalmasabb kiindulási pontul kínálkozik. Annyit azonban mégis meg kell mondanom, hogy éppenséggel nem vagyok a túlhajtott reálizmusnak, legkevésbbé pedig a modern naturalizmusnak híve; az undoknak festését nem tartom művészetnek, bármennyi teknikai ügyesség nyilvánuljon is benne; a rútnak ecsetelését mint önczélt nem — és csakis mint eszközt a szépnek tökéletesebb megértetésére tartom eszthetikailag megengedettnek. A mint én értem a művészi igazat, az tökéletesen összeesik a szépnek fogalmával és azt ki is meríti. A szép lényegében az egyes jelenségeknek megegyezése azokkal az örök típusokkal, melyeket Plátó a világ eszméinek nevezett: de ez egyszersmind a dolgoknak magasabb igazsága. A rút az eltérés ama típusoktól, az ellentét azokkal: a rút tehát magasabb értetemben véve nem is igaz. A tár- gyias művészetek az egyes jelenségeket akképp adják élénkbe, hogy kiérezzük általános jelentőségüket, — azaz összefüggésüket az örök előképekkel; és ez a »kiérzés«, ez a közeledés a világegyetem tervének valamely részletéhez, egy olyan igazsághoz, mely magasabb annál, a mit puszta tapasztalással és észszel elérhetünk, egy olyan általánoshoz, a melyben magunkat az ekkép élénkbe helyezett tárgy - gyal egynek érezzük: ez magyarázza meg azt a sajátságos meghatottságot, melyet a művészet remekei bennünk előidéznek és ez a meghatottság a tulajdonképpeni eszthetikai hatás. A zene ellenben, melynek tárgya nincs, ámbár tárgyakhoz simulhat, Schopenhauernek találó megjegyzése szerint önönmagában a világ eszméinek egyike. És innen a közvetlen és egészen sajátszerü megrendülés, melyet a zeneművészet legnagyobb alkotásai bennünk előidéznek. Szövetkezve a költészettel, a zene érezteti meg velünk a költemény tartalmának magasabb jelentőségét, — összefüggését a nagy mindenséggel; önállóan pedig, hol egyes hangulatainkhoz simul, hol ezeken felülemelkedve olyan országokba visz, melyek a szavakba — sőt gondolatokba — sőt konkrét érzelmekbe vagy hangulatokba foglalhatónak körén túl esnek; a mit ilyenkor kifejez, az mindezeknél magasabb és mélyebb, az majdnem több mint emberi, mindenesetre az ember és mindenség titka közti érintkezésnek, földi eszközökkel elérhető netovábbja. Emlékezzünk csak vissza Beethoven instrumentális zenéjének akárhány tételére, melyről sem azt nem lehet mondani, hogy vig, sem azt, hogy szomorú; melyet semmiféle egyéni hangulattal nem lehet összekötni; de még az általa előidézett hangulatot sem lehet jellemezni; hacsak úgy nem, hogy valamiképpen ki vagyunk békülve sorsunkkal, mert föléje emelkedtünk mindennek, a mi egyéni, a végtelenség sejtelme tölti be lelkünket és törpének, figyelemre sem méltónak látjuk mindazt, a mi csak piczi személyeinket érdekli. A zene a művészetek közt az, a mi a metafizika a tudományok közt; az egyiket úgy, mint a másikat, sok úgynevezett pozitív elme üres játéknak nézi, holott valójában az emberi léleknek legmagasabb szárnyalása. Ezen kitérés után vegyük föl újra a fonalat az igaz fogalmánál. Ha bevezetőleg azt mondtam, hogy a művész képzeleti lényeket alkot, akkor ezt a tételt most oda prccziziroz hatom, hogy a művész az igazság kellékeivel ellátott képzeleti lényeket teremt. Léteznek-e azok tényleg vagy nem, az teljesen közömbös. Még ákkor is, midőn a művész létező konkrét tárgyak utánzását tűzi magának feladatul, mint például egy arczkép festését, vagy egy tényleg megtörtént eseménynek költői elbeszélését, még akkor is a bennük lakó magasabb igazságot, a jellemzőt kell éreztetnie és a nem jellemző részletek hűségét ezen magasabb igazság követelményeinek alárendelni. A fényképész más arczképét adta volna V. Károlynak, mint Tizián; a »Times«-nak hareztéri tudósitója valószinüleg másképp irta volna le a Trója körüli küzdelmeket, mint Homér; a lapok törvényszéki csarnokában Stuart Mária kivégzése másképp vette volna ki magát, mint Schiller tragédiájában; és a parlamenti reporter is alkalmasint másképp ír vala arról az ülésről, melyben Bolinbroke II. Rikhárdnak trónvesztését kimondotta, mint Shakespeare; ki tudja, azok talán hívebben közölték volna azt, a mi tényleg történt, szorosabban ragaszkodtak volna a létezőhöz; de az igazat, a jellemzőt — hogy egészen hétköznapi nyelven szóljak: a fődolgot valószinüleg eltemették volna a részletek sokaságába. Az igazat Tiziántól, Homertől, Schillertől, Shakespearc- től tudjuk meg. Én legalább Shakespeare históriai drámáiból tanultam megérteni Anglia történetének azt a szövevényes részét, mely a i oo éves franczia háborúnak és a két rózsa harczának eseményeiből alakul; úgy látom magam előtt, mintha benne éltem volna. Mit tesz az, hogy ez a tudás csakúgy hemzseg a
