Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
1189 APPONYI ALBERT GRÓF SZÉKFOGLALÓJA 1190 államférfiakat hasonlítjuk össze, ki nem terjeszkedve azokra, a kiknek hivatása mások alkotásainak kiviteléből áll. A művész képzeleti lényekből alkot második világot a valóság világa mellett; az állam- férfiú a tényleg létezőből alkot egész állami szervezetet, vagy egyes intézményeket, szövetségeket, szerződéseket. A művész alkotásainak feladata az, hogy az ő képzeleti lényei a szépnek érzékét kielégítsék; ha ezt nem éri el, ha rútat, vagy közönböset teremtett, akkor czélját eltévesztette. Az államférfiú alkotásai pedig arra irányulnak, hogy egyfelől a nemzetek létét és nagyságát biztosítsa, másfelől az egyesek boldogulásának mindazon előfeltételeit megteremtse, melyeknek megszerzése az egyének — vagy kisebb csoportok erejét túlhaladja: ha nem erre a czélra dolgozik, vagy ha azt el nem tudja érni, akkor nem érdemli meg az államférfiú nevét. A művész tehát a képzelet világában alkot, az államférfiú a létezőnek körében; a művész szépet és ezáltal gyönyörködtetőt, az államtérfiú nemzetek és egyesek szükségleteinek megfelelőt és ezáltal hasznosat. A művész alkotásainak természetéből foly, hogy nála a lelki képességek közt a fantázia és a szív dominál. A fantáziával tudja újjá— alkotni azt, a mi a valóságban észlelt; a fantáziával tudja tényleg megfigyelt dolgoknak részleteit akkép csoportositani, hogy azokból új képzeleti lények keletkezzenek; a szív érteti meg a művészszel a külső dolgok hatását az emberre, az általuk előidézett hangulatot, de főleg magát az embert, annak belső életét. Fantázia és szív együttvéve képesíti tehát a művészt arra, hogy képzeleti alkotásaival kedélyünket megmozgassa. Fantázia és szív azonban minden emberben meg van és mégsem mindenki művész. Mi az tehát, a mit a művészi fantáziát és szívet ezen lelki képességek mindennapi alakjától megkülönbözteti? Talán azoknak magasabb aránylása a többi lelki képességekhez? Hz is, de nem csupán ez. Mert ismerünk sok fantasztát, a kinek egész élete álmodozásokban telik el, a ki a dolgok valóságától sokkal távolabb áll felfogásaiban, mint a legmerészebb röptű művész és mégsem az; a tébolyodott, a forró lázzal küzködő beteg csupán fantáziában él és vakmerőén alkot képzeleti lényeket, de talán azért nem tarthatnak igényt a művész nevére. De egyáltalán mindenki tud vadat képzelni; minden iskolásgyermek rajzol fejet lábakkal, test nélkül és elképzeli a krampuszt, mint valami fekete embert szarvakkal, vérvörös kilógó nyelvvel, denevér-szárnyakkal. Művészi alkotások-e ezek? Éppúgy tudunk mindnyájan egyénileg érezni, azaz szívünkkel reagálni arra, a mi bennünket egyénileg érint; és van akárhány ember, a kiben ez a képesség uralkodó jellemvonássá vált, a ki tisztán érzelmeinek játéklabdája, a kinek egész élete csupa ömlengés, jó és rossz indulatoknak hullámzása. Művészek-e ezek ? Hatnak-e reánk az ilyen beteges képzelődések és túlcsigázott érzelgések ? Legfölebb úgy, hogy mint patho- logiai jelenségek szánalmunkat idézik elő. Mi tehát a művészi hatásnak titka? Minő tulajdonsággal kell képzeleti lényeknek, minők a művészi alkotások, felruházva lenniök, hogy gyönyörködtessenek, hogy megindítsanak, csak úgy, mint a létezők, sőt gyakran ezeknél is jobban; hogy gyönyörködtessenek és meg- inditsanak, bár egyéni érdekeinkkel, egyéni vágyainkkal, egyéni érzelmeinkkel semmi összeköttetésben sem állanak ? hogy Hekubával sírjunk, bár joggal kérdhet-jük: »mi nekünk Hekuba?« Ezt a kérdést ki nem kerülhettem, bár érzem, hogy egész vállalkozásom itt zátonyra juthat. Elvesztem, ha belebonyolódom a szép- tani kontroverziák azon tömkelegébe, mely a szépnek, a művészi alkotás kellékeinek fölismerését körülveszi és szinte hozzáférhetetlenné teszi. Akármelyik iskolának álláspontjához csatlakozzam ebben az alapvető kérdésben, a több iskolák követői már itt a bevezetésnél elhagynak és figyelmükre sem méltatják további fejtegetéseimet. Keresem tehát a széptani fele- kezetek közös hitezikkelyét, keresem azt az esztétikai dogmát, melyről elmondhatni: quod semper, quod ubique, quod ab omnibus. Van-e ilyen? Ha van, hát akkor csak egy van; és ezt az egyet teszem ide alaptételként. A'mi a művészi alkotást a képzetemnek és a szívnek közönséges teremtményeitől megkülönbözteti, mindenekelőtt az igazság, az alkotásnak összhangja önönmagával és tárgyának valóságával. Ha valami, hát akkor ez a tétel a közmegegyezésnek tárgya. Ebben találkoznak azok az iskolák, melyek minden létezőnek utánzását, tehát az undorítónak képét is bekebelezik a művészet körébe és igy a legtriviálisabb értelemben vett igazsággal beérik és azok, a melyek a művészi igaznak fogalmát szűkebbre szorítják és kívüle még az erkölcsi jót is a szépnek követelményei közé sorozzák: ebben egyezik a legvadabb reálizmus és a legfinomabb ideálizmus és minden közbeeső árnyalat. Tudom, hogy most megújulhat a vita az »igaz«-nak fogalma körül; tudom, hogy az abszolút megegyezésnek pontját hiába keresem; de valamint az öreg Thiers
