Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
1223 1224 APPONYI ALBERT GRÓF SZÉKFOGLALÓJA fejlődésének törvénye. E törvény szerint azok a különböző irányok, melyekbe az emberek nézetei szétágaznak, nem származnak az okoskodásnak különböző eredményeiből. Mert az okoskodás szigorai logikai kényszer alatt áll; tehát ha helyes, mindig csak egy és ugyanazon eredményhez vezethet, ha pedig hibás, könnyen és biztosan kiigazitható és mindig elfogadja a helyreigazitást, kivéve akkor, a mikor nem értelmi tévedés okozta a hibát, hanem érdek vagy szenvedély. A vélemények és irányzatok szétágazásának oka egészen más. Átlag embereknél, az átlagosságot úgy erkölcsi, mint értelmi szempontból véve, külső körülmények idézik azt elő; olyan körülmények, melyek a dolog természete szerint elválasztó tartalommal bírnak, úgymint: családi hagyomány, nevelés, érdek. Az önálló egyéniségeknél pedig, azoknál, a kik az igazságot önállóan és őszintén keresik, ott van különbözésnek alapja, a hol az okoskodásnak praemisszáit különbözőkép lehet látni, a hol a ténybeli adatok hézagosak és határozatlanok, a hol tehát azokat a fantáziának és a szívnek közreműködésével kell kiegészíteni. E két erőnek különböző minősége képezi tehát a szellemi irányzatok eltérésének tulajdonképeni forrását. És ezzel kell kiegészítenünk azt a képet, melyet a művészi tulajdonságnak politikai jelentőségéről festettünk. LátUik, hogy az államférfin nem nélkülözheti a fantáziát és a szívet; láttuk, hogy a két erőnek az áll am fér fiúban művészi természetűnek kell lenni, hogy a kívánt funkcziót teljesíthesse; most pedig végeredményként megállapíthatjuk, hogy éppen e művészi tulajdonságainak minőségétől függ az államférfin iránya, politikájának jellege. És ezzel be kell fejeznem e töredékes elmefuttatásokat, bár azt a keretet nem töltöttem ki, melynek korlátái közt tárgyamat megvilágítani kívántam. Elmaradt ugyanis annak kifejtése, hogy mikép és mennyire mozdítják elő a művészi tulajdonságok azt a befolyást, melyet az államférfit! másokra gyakorolni hivatva van; de a kérdésnek ezen oldala úgyis a legkönnyebb és a legismertebb. Ezt a hézagot tehát nem tartom lényegesnek. De a mire bucsuzás előtt reámutatni kívánok, az éppen magának e munka tervrajzának szűk kerete, melynél fogva a tárgynak egy nagy és fontos oldala alig nyerhetett megvilágítást. Midőn tudniillik a művész és az állam- férfiú, az esztitika és a politika között párhuzamot vonni készültem, valamely széptani teóriát kellett alapul vennem. De, hogy kon- troverziákat kerülve, mindenki által elfogadott kiindulási pontot találjak, nem állítottam előtérbe saját esztétikai meggyőződéseimnek teljességét, hanem csupán azt a széptani kategóriát, mely körül leghevesebb vita foly: az »igaza-nak fogalmát. És igy a művésznél csak azt az erőt világíthattam meg, a mely- lyel az igazat látja és megalkotja; de már nem terjeszkedhettem ki arra a törvényre, mely szerint ezt az erőt használnia kell, hogy az igaznak országából kikerekitse a szépnek tartományát, nem szólhattam a művészi Ízlésről. Ebből folyólag az államférfiul tevékenység ismertetésénél sem haladhatott tovább a párhuzam, mint azon erők méltánylásáig, melyek a politikai czélok és eszközök megállapítására és keresztülvitelére szolgálnak. Hogy ezekben mennyi a művészi elem, ezt kutattuk; tovább nem juthattunk. És igy az államférfiéinál sem szólhattam arról a törvényről, melyhez erejét idomítania kell, hogy működése erkölcsi tartalommal bírjon: nem szólhattam a politikai jellemről. Megengedem, hogy sokan, sőt egy igen elterjedt iskola, ezt fölöslegesnek is fogja találni. Egy egész eszme-áramlat fut párhuzamosan végig az emberi felfogások minden tartományában; a tudományban az agnosticis- mus, mely a legfőbb problémák kutatásáról vállvonitva lemond; az esztétikában a naturalizmus — mely a rutát a széppel egyenrangúnak mondja; a magánérzelmekben a cziniz- mus —• mely minden önzetlen rajongásnak kicsúfolásában tetszeleg magának; a társadalmi életben az utilitarizmus —. »a ki bírja -az marja« — és ikertestvére az anarchismus; a politikában a hatalmi opportunizmus; — mely az erőt, mint olyant imádja és csak egy szabályt ismer: a külső sikert minden áron. Ezen iskolának hívei bizonyára megmosolyogják azt a naiv embert, a ki a politikában erkölcsi törvényekről akar beszélni. De én, a ki mindezekben a fin de siéclc áramlatokban az emberiség lealacsonyitását látom, a ki azokat sorvasztó betegségnek tartom, melynek lehelletétől pusztul az egyesek energiája, elvadul a társadalom ereje, lehull a nemzetek önérzete, én, a ki a magam tevékenységi körében fölvettem a kérlelhetetlen harczot az erkölcsi nihilizmusnak minden válfaja ellen: én tartozom saját hitvallásomnak azzal, hogy befejezésül tárgyamnak ezen másik, magasabb oldalára legalább reámutassak. Úgy a művészi, mint az államférfiúi nagyságnak teljességéhez, magán az erőn felül, az erőnek helyes irányítása szükséges; az alkalmazkodás azon magasabb törvényhez, melynek követése nélkül nem lehet szó művészet
