Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
1221 APPONYI ALBERT GRÓF SZÉKFOGLALÓJA 1222 biztosítékait: holott az »éna-nek előtérbe nyomulása roskatag eredményekhez vezet, akár a radikális, akár a deszpotikus ruhában jelenjen meg. Az objektiv művészi felfogásból származik az a konzervatív vonás, mely alatt nem a divatos pártjelzést értem, hanem egyszerűen a radikálizmusnak ellentételét; az a konzervatív vegyülék, mely a nagy liberális államférfiaknak politikájában is mindig benfoglaltik és mely egyszerűen abban áll, hogy az összeség legyen kiindulási és czélpontunk, nem pedig saját »én«-ünk, hogy az összesség szükségleteit tudjuk felfogni és azoknak eleget tenni, nem pedig szubjektív kedvencz eszméinknek akarjunk minden áron érvényt szerezni. Es hogy az államférfiaknak e kettévállása valóban a bennük lakó művészi tulajdonságok különbözetéből származik, arra érdekes támpontot találunk azon művészeknél, a kiknek politikai felfogásait akár alkotásaikból, akár más forrásból ismerjük. Itt ugyanis azt a nevezetes paralellizmust láthatjuk, hogy a kiket az objektiv művészet legkiválóbb képviselőinek ismerünk: Shakespeare, Moliére, Goethe, Arany János: mindmeganyian a politikai életnek konzervatív felfogásához járultak, holott a szubjektív költők: Byron, Viktor Hugó, Schiller, Petőfi, többé-kevésbbé radikális hajlamokkal bírtak. De még a fokozatra is kiterjed ez a paralellizmus. A legobjektivebb író valamennyi közt: Goethe, szinte felháboritó fokra vitte azt a konzervativizmust, mely a létezőben megnyugszik és annak visszaéléseit is megadással elfogadja. Olaszországi leveleiben, például, elbeszéli egyik utitársával folytatott társalgását; az utitárs földeríti előtte azokat a hitvány eszközöket, melyekkel némely apró olasz államoknak kormányai minden szabadsági aspirácziót elfojtanak, minden napsugarat ki- rekesztenek. Goethe egy csöppet sem háborodik fel; inkább mosolyogva dicséri az apró zsarnokok ügyességét. Neki ez is csak kép, melyet minden kritika nélkül befogad. Milyen villámokat szórt volna ilyen elbeszélésre Petőfi! A sorozatnak másik végén áll Byron, talán a világirodalomnak legszubjektivebb költője és egyszersmind oly forradalmár, hogy gyűlölt zsarnokság neki minden törvény, még a természet törvénye is. A* kik pedig mint művészek a két véglet közt a czentrumhoz közelebb állanak, azok politikai felfogásaikban is mérsékeltebb irányoknak hivei; az egyik oldalon Shakespeare konzervativizmusát áthatja a velős brit szabadságszeretet vegyüléke; Arany János a Deákpárti liberalizmust vallotta elvéül; a másik oldalon pedig Schiller abban a mértékben távozik a szélső radikalizmustól egy igen előrehaladt, de már nem forradalmi liberalizmus hitvallása felé, a mely mértékben az ő költészete is objektiv irányban fejlődik. Első epokáját, midőn múzsája még a legteljesebb mértékben szubjektív természetű volt, a »Haramiák« jellemzik, mely szomorújátékból a társadalmi forradalmár szól hozzánk; viszont az a második epokája, midőn géniusza Goethe befolyása alatt az objektív költészethez közeledett, Teli Vilmost hozta elő; ez is a szabadságnak drámája,, de a törvényes, történelmi jogon alapuló szabadságé, mely törvénytelen önkény ellen védekezik. Schiller itt már mint konzervatív szabadelvű áll előttünk. De ha még további paralellizmust keresünk, megtaláljuk ezt önnönmagunkban is, többé- kevésbbé mindnyájan. Minden ép szervezetű fiatal ember, a ki nem született, mint modern stréber-urfi pápaszemekkel az orrán, és egy számoló géppel a szive helyén, ifjúságában radikális hajlamokat érez. Az egyéniségek túl— csapongó ereje ebben a korban érvényesülni akar, a meddig csak szeme terjed; föltétlenül hiszünk önönmagunkban, eszméink csalhatat- lanságában, világboldogitó hivatásunkban és a magunk bélyegét akarjuk az egész világra reányomni. Ezért gyűlölünk minden korlátot, mely hóditó hadjáratunknak útját állja és rombolnának az örökölt intézményekben, mig kő nem maradna kövön. Ezzel párhuzamosan alakulnak irodalmi ideáljaink; Shakespeare-t, Moliérc-t tisztességből fogadjuk el, Arany Jánost hazafiságból, Goethe-t pedig lelkünk mélyében filiszternek tartjuk: de Byronért rajongunk és Petőfiért lángolunk. A későbbi korban azután lelohad első lelkesedésünk, eloszol sok illúziónk, alább száll hóditó önbizalmunk; a hagyományos intézményekben már üdvös védbástyákat is látunk annak megőrzésére, a mit szereztünk, nem csupán akadályokat, melyek diadalmas előrenyomulásunkat gátolják. Az életnek ezen defenzív felfogása politikai meggyőződéseinkbe is beleviszi a konzervatív gondolatot. És ezzel együtt lassankint, észrevétlenül átalakul irodalmi Ízlésünk. Ifjúságunk művész-istenségeihez gyérebben száll a tömjénfüstje házi oltárainkról; régi kedvencz költőinknél inkább elmúlt hangulatoknak emlékét keressük, mint jelen érzéseink visszhangját; és növekedő gyönyörködéssel mélyedünk el Shakespearenak, Goethe-nek, Arany-nak változatosan gazdag és objektiv képzeleti világába. Lehet-e ilyen feltűnő és összevágó jelenségeket a puszta véletlennek tulajdonítani? Én azt hiszem, hogy nem. Törvény nyilvánul meg bennük, az emberi nézetek és irányzatok
