Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 8-as doboz
XX. évfolyam. Segesvár, 1909. augusztus 1. 31. szám. Nagy Küküllő vármegye közigazgatási, közgazdasági, közművelődési és társadalmi hetilapja, a Nagy-Küküllö vármegyei Ált. Tanítóegyesület és a Jegyzői Egylet hivatalos közlönye. KIADÓHIVATAL : Becsek D. Fia könyvnyomdája Segesvárt’ Bajor-utcza 44. szám, hová a szerkesztőséget illető közlemények is küldendők. — Telefon 67. szám. F Felelős szerkesztő : B J É R IMRE. ELŐFIZETÉSI ÁR : Egész évre 8 korona, negyedévre 2 korona. (Tanítóknak és jegyzőknek egész évre 6 korona). Egyes szám ára 16 fillér. Hirdetések a legolcsóbban számíttatnak. A 60-ik évfordulón. Ez a nap Petőfi Sándor emlékezete. Nem gyásznap ez, hanem örömnek, diadalnak napja. Mert ellen mondás ugyan, de csodás igazság, hogy a Gondviselés nem akkor lesz velünk jót, mikor ajándékoz, hanem akkor, mikor a földre teper, villámokat szór reánk és a kétségbeesés mesgyéjén lökdös bennünket ide-oda. A tűz- és vérkeresztség hosszú sorából keltünk ki acélozott izmokkal újabb életre. Egy maroknyi nép voltunk és ezer év óta itten élünk küzdve és folyton küzdve s többen vagyunk, mint valaha és gyarapodva indulunk az új ezer év szenvedései elé. Sem ki nem pusztultunk, sem át nem formálódtunk mássá, sein országunk nevét el nem veszítettük, sem históriai öntudatunkról le nem mondottunk. Sót éppen ellenkezőleg, mindezt megtartottuk itt, Európának e legkényesebb, legveszedelmesebb (igaz, hogy legszebb és legáldot- tabb) helyén, ahol Európa és Ázsia, a barbárság és civilizáció századok óta csatáznak ; a hol rajtunk kivül senkinek sem sikerült országot, rendet, biztosságot, miveltséget alapítania s ahol mi megvédelmeztük, fentartottuk nemzeti szervezetünket, az alapított országot török, tatár ádáz, véres ostroma és öldöklése ellenében. Megtartottuk nemcsak a magunk számára, mindazok üdvére, akik szárnyaink alá menekültek. És vájjon mi adta a magyarnak azt a csodálatos erőt, azt a gondviseléses, titokzatos hatalmat, hogy egymaga itt uralmát megalapítván, magát fentartsa. Tekintsetek fel a költőre, a kit ma az egész ország ünnepel, tekintsetek az ércre, mely itt is, ott is felvette alakját a művész kezétől: megszólal az érc s megadja nektek a kérdésre a feleletet. Soha költő egy nemzet lelkét, szellemét, erkölcsi tartalmát, országalapitó titkát oly biztosan, tisztán, lelkesen és oly rajongó ihlettel ki nem fejezte, mint Petőfi a magyarét. Nem erőszak, nem elnyomás, nem sanyargatás, nem rabtartás volt a mi erőnk, hanem ezer év óta a testvériség és a szabadság. Ez tett ellenállhatatlanná, ez tett örök életűvé minket ; ez adta országalapitó titkos hatalmunkat. Ne gondoljátok, hogy ezek nagy szók lennének az elmúlt századok rendi alkotmányában. Nem volt akkor sem külömbség magyar és nem magyar paraszt közt s minden faj kiemelked ''tett, feljuthatott a populus hungaricus kötelékébe, tagja lehetett a nemzetnek, a szent koronának. Politikai és vallásos türelem és szabadságszeretet lengette át a mi há- romszinü zászlónkat, ez az a varázshatalom, a melytől letörve újra rügyezett, elgázolva újra felzsendült, elnyomás után uj életre kelt. És mikor a nagy banda forradalom a rendi intézmények helyébe az áttalános szabadságot ültette, a magyar nemesség nagyszivü fiait vérpadra, börtönre az idegen hatalom hurcolta, mert lelkűkben megfogant a mag, hiszen históriánk vérázta mezőin, irtóztató küzdelmeinkben mindig ez volt lelkesítő szavunk: szabadság. És mikor az eszme első martyrjai- nak megpecsételt sorsa után ötven évvel az egész nemzet mint egy ember rohant érte halálba, akkor a rohanók közt ott volt Petőfi, a szabadság fönixmadara, a ki elégett a puska, az ágyú füzében és hamvaiból kikelve, a magyar szabadságszeretet örök életű dalaival ajakán repül a halhatatlanságba. A magyar nemzetnek és a szent szabadságnak közkincse az Ö verses- könyve. Dogmája, imádsága, csatakiáltása, büszkesége, ereje és életkedve, siró öröme és ujjongó bánata, ki nem pótolható vesztesége és lelkének, reményének a megváltója, a kinek nincs jele, Segesvár, 1909. jut. 31. mert fejfája a Tátra ; nincs sirja, mert sírja egész Magyarország; — nincsen családja, nincsen maradéka, mert mindnyájunknak gyermeke, mindnyájunknak mestere, mindnyájunknak lelkesítő testvére, mindnyájunknak vigasztaló bölcse ; és a kinek nincsen kora, mert ifjan ment el s örök ifjúságban tündöklik, jelképezve a nemzetét, a mely az Ő leikével eltelve, nem múló ifjúsággal repül utána a dicsőségbe, zengvén a nevét, zengvén verseit s megifjodva nemzedékről nemzedékre eszméinek, érzéseinek, haza- és szabadságszeretetének az egekből fakadt tiszta, életet adó, kedvre, lelkesedésre serkentő forrásától. (-) A halott, kinek sirja nincs. Petőfi Sándor halálának 50-ik évfordulója alkalmából irta : Bartók Lajos. Költő! égtél mint csillag s leestél. Ily lángnak ha kialszik sincs hamva. Sem fagyasztó éjszak, sem kies dél Sirja nem lesz, ha lehull rohanva, Mindazt, ami benne elmuléhony, Felcsókolja enyelgő játékon Égi szellő s a menny tiszta harmata ! Két eged volt; egyik látta kelted, Látta másik hunytod tüneményét; Az első sugárt azon lövetted, S itt ontád ki lelked végső fényét. Magyarország, hol bölcsőben fékvél, Sírodat hát követelte Erdély; Boldog az, birt élve, — holtan légy ezé ! Eljegyzett s mint féltékeny menyasszony, Rejt a sírva kereső anyától. De mit nincs erő, mely fogva tartson : Hol van lelked, költő ! a szent láng hol ? Oh, ha sirod s benn’ koporsod volna, Föltépném, hogy felkeltsem alóla, S kebleinkbe gyújtsam ezt a szent tüzet. Kikeletkor a virágok szirmán, Illatként repülj fel, költő lelke ! Majd az ifjú virágot szakítván, Illatával szerelmet lehel be. Szállj sugárként lányaink szemére, Szítván hűség szelíded hevére, Mint tanítják édes, édes dalaid.
