Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
599 eredetiről, mert az általa használt kézirat későbbi származású vala, s teli közbeszurt jelenetekkel sokkal utóbbi és ügyetlenebb kéztől. Hanem Williams tanár, mintegy pár éve, az eredetit ősrégi alakjában teljesen adta ki, a kéziratok gondos egybevetésével s bő jegyzetekkel, melyek magokba foglalják mindazon felvilágositást, mi a szánsz- krit irodalom ez ágában szükséges a tanulónak. Jelen kötetben ugyanazon ép szöveg szerint adja a „hindu Shakspere“ e főmüvének első angol fordítását, prózában és versben, s csak most mondhatjuk el, hogy bírunk egy méltóképen átalöntött munkát a nagy hindu irodalomból. Mellőzve forditásbeli érdemeit, a könyv már nagyszerű külső diszitményeiért is megérdemli figyelmünket. Valóban ez legköltségesb példánya a keleti disz- nyomásnak, minő valaha angol sajtó alól kikerült; minden lapot mesterileg színezett karam vesz körűi, melynek rajzai különböző napkeleti kéziratokból másolvák, melyek egyszersmind pompás képekre szolgáltattak mintát; s minden jelenet két szép fametszvénynyel van ékesitve. Az indiai tájak saját jelleme gondosan megtartva, s a jelmezek a dráma korából vannak véve. Kálidásza minden hindu költő közt legelismertebb jelességű; egy sincs, ki vele csak pillanatra is versenyezzen az ő saját szakügyességében. Övé nem az a hatalom, mely szenvedélyeket zaklat föl, mely „tisztítja a lelket szánalom és rémület által;“ mindenütt a szende lágyság nyomait leljük nála, mi a szemlélködő (contemplativ) hinduról tesz bizonyságot. Az ő drámája nem az a mélyen valódi dpdga, hol egy emberélet egy órába nyomul össze, — hol a néző, mint ideigvaló Gondviselés, űl, hogy szemlélje a sürgő jellemeket, a mint mindegyik elhalad, szive legmélye nyitva s a szenvedélyek összes gépezete feltakarva lévén. Inkább bágyadt, lotustermő vidék az, hol mintegy álomból álomba jutunk ; minden tárgy pihenő csönd-életi helyzetben nyugszik előttünk, mintha a munka nem is az ember osztályrésze s maga az élet csupán kéjmámor volna. Ama mély rokonszenv a természettel minden alakjában, ama benső vonzalom tájképek, távolrajzok iránt, mely oly élesen megkülönbözteti a hindu költészetet classicus egykorúitól, Kálidásza műveiben legtisztább s legnemesebb formájában tűnik fel; sehol sem akadunk a tropicus tájak kel- lemesb festéseire, mint épen ő nála. Pedig itt is ugyanazon szende ábránd nyomaival találkozunk, mely jellem-alakjait környezi; a természet mint álomvilág kedves neki, hol fák, hegyek szintúgy eszményitvék, mint a többi. Osztoznak a hős sorsában; ha sir, vele sirnak, ha örül, vele örülnek, mintha a természet csupán a szellem árnyéka volna 8 ettől nyerné minden körvonalát. A Veda egyik régi költője énekli : „én nem bírom megkülönböztetni, vajon én vagyok-e e mindenség, mert én bonyolult és megkötözött elmével járok e földön;“ különös észirány oly embernél, ki régibb mint Homér, hanem egyszersmind ráüti a valódi bélyeget a hindu elmére. Ugyanazon érzelem, habár módositva, hatja át az összes hindu költészetet ; kedves nekik a természet, mert összefoly ábrándjaikkal, nem pedig azért, mivel annak érintése által a költő, Antaeusként, ismét öntudatos erélyben s erőben támad föl. A hindu szinköltészet legrégibb emléke a „Báb-kocsi“ melyet Szudraka király irt volna, kit a hagyomány keresztyén időszámlálásunk előtt a második századba helyez. Kálidásza, mint mondók, a következő századból való, s Vikramáditya udvarához kapcsolják, kinek a Baktriából Indiába nyomuló seytha hoi'dákon vett nagy győzelme teszi a Szamvat időszámlálás kezdő pontját, honnan a hinduk még ma is számítják az időt. Színműveiből csak három maradt ránk, s egy ezek közűi is kétséges hitelű; a másikat, Vikramorvaszi cziműt a „Hindu drámá“-ban gyönyörűen lefordította Wilson tanár, ki a „Báb-kocsi“-nak is felséges fordítását adja. Szintén az ő lapjaira utasítjuk az olvasót két későbbi szerző fordítására nézve, kiknek egyike Bhavabhuti Kr. u. 720-ban Jaszover- ma, Kanoj királyának udvaránál virágzott, — a még későbbi, Yiszákhadatta, pedig egy történetiforma színdarabot hagyott maga után, melynek tárgya Csandragupta — a görögök „Sandrocot- tus“-ának — mondája. Minket terünk egyedül a kitűzött színdarabra szőrit és nem engedi, hogy a hindu összes szinköltés hosszabb történetébe ereszkedjünk. Szudraka és Kálidásza a legrégibb drá- mairók, kiknek munkái maradtak fenn, az utánok jövő, Bhavabhuti, sokkal későbben élt; de nagyon hihető, hogy sok régibb szindarab veszett el. így a Vikramorvaszi „prolog“-ja nyilván „előbbi drámaköltők műveire“ czéloz; s talán ezek közé számíthatunk sok ismeretlen nevet, melyek a scholi- asták idézeteiben szállottak reánk. Egyik bizonysága a szinmű-irodalom nagy régiségének azon tény, hogy a fennlevő legrégibb emlékek már drámabi- ráló iskolát tétetnek föl; s magokban Szudraka és Kálidásza műveiben világos ezélzásokat lelünk kidolgozott műszabályokra, melyek Indiában a mi aristotelesi egységeinkhez tehetők. *) A hindu drámához minden változat hozzá fér, a legeszményibb hősi alaktól kezdve a legotrombább satiráig és bohózatig; s az egészen keresztül, legmagasb szárnyalása közepeit is, párhuzamosan foly a pathoszszal és tragicummal a ját- sziság és comicum eleme. Schlegel megjegyzi, hogy minden színpadnak megvan a maga bohócza; meg a hindunak is az ő vidusakája, ki valamint a *) Czélzás eljátszott hindu drámára, előfordul Szoma- vedának „Történetek oczeán“-jában, mely munka, bár mint történeti kútfő a régi időre semmi becsesei nem bir (minthogy csak a XII. századból való,) némi érdekes világot mégis vet ama régi, elfelejtett hajdankorba. „Mig ott valánk, egy dobocska hangjait hallók, s anyám, eszébe jutván elhunyt férje, igy szólt hozzám nagy zokogással : „atyád barátja, Bhavananda szinész fog ma játszani.“
