Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

.583

angol fordításban, egyike volt a „kilencz drágakőnek“ a mi bizonyítja a hindu irodalom ama hires pártfogójának bőkezűségét.

E költeményekben hű arczképét találjuk az akkori hindu szellemnek. Az álmodozó mysticusok e nemzete, melyet nagy Sándor kortársai oly félelmes tisztelettel bámultak, mely között s az élénk görög nép közt halandó embernek át nem lábolható mélység tátongott, — önmagát tükrözte vissza drámáiban, s a hitregei távolság vásznára oda veté körvonalait mostani és akkori világának. Az ő drámáik, mint a klasszikainak ellentéte, lehet hogy a romantikáihoz sorolhatók; de valósággal, majdnem azt mondhatni rólok, hogy magokban egész külön osztályt képeznek, — elszigetelve mindazon hatalmas befolyásoktól, melyek valami 3000 év óta Európát azzá öntötték, a mi most. Valóban sajátságos talány, szemlélni a hindu szellemet, a mint magános körében mozog; nem „tompa tespedésben“ ugyan, mint China, hanem teli erélylyel, élettel, reménynyel :

„Mint lomha sós mocsár fövenyzárak megett,

Parton hagyatva mely a hosszú éjszakán

Hallgatja, mint terel habos vizréteget

A távozó hullám a holdfény vonzatán,“

csakhogy India, a Himalaya és Indus közé re- kesztve, sokkal messzebb és félrébb esett, hogy- sem a leghalványabb viszhang is eljuthatott volna oda Görögországból és Európából. Az emberi gondolat és nyelv nagy mesterei hiába éltek Indiára nézve; magános pályakörét futotta az, s fárasztó problémája megoldásán egyedül dolgozott; mindazáltal Indiának irodalma, költészete, bölcselme van, mely a legrégibb korba ér vissza, régibbe mint a Trójáé s az Iliászé, talán oly régibe, mint magok Mózes könyvei. Voltak indus költők, mielőtt Homér legelső dalát selypegte; voltak indus gondolkozók és bölcsek, elébb hogysem Thalész a vizet minden dolgok elemének (ap'/tj) mondotta; és bár az Írók szakadatlan sora ma már henye versfaragókká s pedáns nyelvészekké silányult, soha nem szűnt az meg ama legrégibb haj- dantól egész mostanig. Épen mint a 345 király, a kiknek szobrait Herodot a thébai templom csarnokában látta, e hosszú sor visszamélyed a mi korunkból „Piromis, Piromis mögött, ember, ember mögött“ mígnem az ódonság homályába vész. Mégis, a mi oly visszásán hangzik, a költők és bölcselők ily hosszú sora mellett Indiának nincs története, — oly irodalom mellett, mely csaknem egy alexandriai könyvtárral vetekszik, múltjáról teljességgel semmit nem tud. Nyugati tudósoknak fogja köszönni, a mit valaha megtud saját történetéből; egy Lassen, egy Wilson az, ki némi világot vetett e sötétségbe. Minden következő hindu nemzedék átvette az előbbitől az „élet szövétne- két,“ mindenik leélte a maga kis arasznyi korát, fenhagyván dalait és álmodozó bölcseimét; de a hosszú sorozatból egyik sem vetett még futó gondolatot sem arra, hogy megőrizze emlékét azon eseményeknek, melyek közt önmaga élt és halt. Való, hogy a jelen nincsen is semmi bájjal az igazi hindura; neki a világ nem egyéb rut börtönnél, melynek czelláit a lélekvándorlás terhes körútja képezi, melyet a léleknek meg kell futni, mielőtt véghonát visszanyerné. Mit neki, támadnak vagy buknak a dynastiák? Mit neki a föld silány érdekei? Neki a jelen, mint izgatott, lázas álom tűnik fel két ünnepélyes, nyugalmas állapot között : a néma, visszahozhatlan múlt és a néma, kérlelhetetlen jövő között; és ezen kettő az, melyekhez fordul a hindu bölcs, hogy elmerüljön csendes mélyeikbe. A múlt meg van népesítve óriási hitregékkel, istenek uralkodó családjaival, egyik a másik után, Brahma-napok évköreivel, évkör után, s ama bonyolult évszámlálással, mely hiú kisérlete- ket tesz áthidalni az örökidő mélységét; mintha valamely véges szám, bármily roppant sok legyen az, betudható töredékét tenné az örökkévalónak, vagy bármily összege az esztendőknek, halmoztas- sék bár aeon-ra aeon, osztószámot adhatna az isten létezéshez.

E reménytelen kapaszkodásban a végnélkűli távolság felé, a futó jelen elenyészik, s el van veszve. Mind az, a mi India történetéből ránk maradt, India daczára mentetett meg. Ama régi bölcsek ajakéról ellebbent némely szók egészen más üzenettel megrakva jutottak hozzánk, mint a mit a szóló reájok bizott vala; s e követeket megkérdezve, nyerte a hasonlító nyelvészet legfényesb diadalait. O India szánszkrit nyelve a nagy eszköz, mely által fölfedezéseit teszi; s mily különös forradalom a tudományban, hogy ez álmodozó brahmánok nyelvének köszönjük, hogy legmélyebben hatolhatunk oly öntudatos nemzetek nyelvének alkatába és történetébe, minő a görög és római.

Valamint vallása,költészete, bölcselme, nyelvtana Indiának, úgy drámája is egyedül az övé. Ugyanazon befolyások fejlesztik ki, ugyanazon mély elmerengés a múltba, eszményi képek világába, melyre a lélek, mint zárdájában a carthausi, addig bámult, mig úgy tetszett neki, hogy mindez valóság, s minden egyéb csak álom.

A hindu színpad hősi színdarabjai, messze a hindu élettől, saját szende, álmatag légkörükben élnek; a szellő onnan bizonyos hivalgó bágyadt- sággal terhelten csap felénk, tanúskodva az elpu- hult népről, mely azokban lakik. Aischylus drámái sem a valódi életből vannak ugyan, — titani lakosok világába helyezvék azok, s nem tartoznak a halandók földéhez; de ezen őskori óriásoknak mégis van szivök, leikök, épen úgy, mint nekünk; még Prometheusban is, a magános tenger és Kau- káz daczára, érezzük, hogy odalenn, a láthatár alatt, sürgő-forgó munkás emberek világa kezdődik; hogy ott van a költő saját Athénaeje, Mara- thonja, csak messzebb láthatnánk a horizonnál. De a hindu drámának nincs ily mély gyökere