Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
563 íendant, azaz mig a tisztelt író szives lesz a hátralevő részt is beküldeni. Soha nagyobb szükségét nem érezte irodalmunk, mint most, hogy a magyar nyelvet éktelenitö, s megrontó germanismusok s mindenféle ismusok ellen valamely erős hang szünet nélkül kiáltsa a „Carthaginem delendam“-ot. Régebben, ha valami idegen szerűt, latinból, francziából, németből átvettek, noha az ily kölcsönzés által a nyelv szűz eredetisége mindinkább lehimlett, az az egy vigasztalás meg volt mégis, hogy puhán kötött, szélesszáju, terjengő stilus helyett, csinosabb, tömöttebb, rövidebb kez- de lábra kapni : a szép selypítő, mint Kazinczy szokta kifejezni magát. Hiba volt minden esetre alsóbb fokú nyereményért, minő a nyelv rövidsége, csínja, hangzatossága, magasb fokú sajátságot, a szókötést,a nyelv életműszerét támadni meg; annál inkább, mert meg sem vala kisértve, ha vajon rövidség, csin, hangzatosság nem épen úgy eszközölhetö-e magának a nyelvnek határai közt. Csak egy példát hozok fel. Germanistáink, mint nyelvszépséget lionositák meg az effélét : „nyargal a huszár, forgóval süvegén, kard dal az oldalán“ stb. s nem vették észre, vagy nem akarták, hogy ezt a magyar ki tudja fejezni rövidebben, s élén- kebb hatással : „nyargal a huszár, süvegén forgó, oldalán kard.11 Mindazáltal a mi régebben történt, legalább volt benne czél, s első tekintetre szükségesnekmutatkozott,igy némileg menthető is; de a mi most, csupa lustaságból, hebehurgyaságból, s a magyar nyelvérzék ide s tova tökéletes kihalásából történik : az rettenetes. Nincs is már magyar syntaxis. S a mi boszantóbb, ez idegen kakukfiak tetemesen pongyolábbak, idomta- labbak, mint az eredeti fészek csinos madárkái. „Legyen ön oly jó, tegye meg ezt.“ Szíveskedjék megtenni. „Akarja ön?“ Tetszik? „Lefözettem“ (egy novella czíme, első szó egy könyvben). Lefűztek. „O nem hagy magára várni.“ Nem váratja magát. Stb. stb. Tisztelt munkatársunk e szerint a lelkűnkből vette a szót, midőn ez ájulás ellen a romlatlan, ép magyar nyelvérzékre hivatkozik, azt is jól cselekszi, ha élesebb metszést tesz e holttetembe. Csupán arra kívánjuk figyelmeztetni, hogy az ép nyelvérzékre hivatkozás sem mindenkor biztos, ha az illető a népnyelvet minden, vagy minél több szójárásban nem ösrneri, egy két vidék táj- szólamának ismerete megcsalhatja. Igaz ugyan, hogy a tájbeszédek különbsége leginkább egyes szavakban s azok kiejtésében nyilatkozik; a szókötés jobbadán országszerte ugyanaz : de én mégis úgy tapasztalom, vannak a syntaxisban a tájak szerint némi árnyalatok, melyeket nem szabad kifelejtenünk a számításból, midőn a nép nyelvére hivatkozunk. Ilyen már a tisztelt munkatársunk által felhozott felelő de, s ilyet magam is tudnék említeni nehányat. Egykor erős vitám volt ezen kifejezés mellett azzal tartani (= úgy vélni; egy értelmű a német dafürhalten-nel), melyet én a bihar- megyei nép szájából ismerek : erdélyi barátim pedig mennyre földre tagadták e kitétel magyarságát, szintén a nyelvérzékre hivatkozván. Ha már most rám sütik a germa- nismus bélyegét; igazok lesz-e? —Más eset. Biharban : „vele átellenben,“ „vele szemközt.“ Átkelve a Tiszán, egyszerre hallom : „neki átellenben“ — „neki szemközt.“ Soha nem hittem volna el, hogy ez utóbbiak magyarul vannak, ha csupán bihari nyelvérzékemre támaszkodom. És most melyiket vádoljam idegen bűzzel? Nem merem egyiket is. — Vagy lehet-e mondani, hogy a „megunja magát“ (er langweilt sich), néinetes, — s unat/£02Í/c a magyar; mely uj szót a nép sohasem használ, mig amazt kirekesztöleg, holott amaz szorosabban illik a német kaptára. Ismétlem, óvatosak legyünk a nyelvérzékre hivatkozásban. Mit az összefüggés, ellátni szavakra meg- jegyzettem, annak állok. Az elsőnek nem magyarságát, csupán régiségét vitatom, mert elvont értelme lévén, csak könyvből ismerem, a nép nyelvéből nem tudom támogatni. Máskép vagyok az ellátni-\al. Ez két elemből van összetéve : el és lát. Tökéletesen osztom értekezövel a boszankodást, melyet benne az eZ-(roszul) osztani, el- (félre) ismerni-félre germanismus költ: mégis, ime, ha megkérdezem ifjúkori nyelvérzékemet, egyetlen egy szóban, de csupán abban, az el — határozónak oly árnyalatát lelem,mely igen húz ama németeshez. Számtalanszor hallottam, azon nép közt, melynek a Toldi nyelvét köszönöm, hogy péld. „a húsz garas csak 19-re ütött ki, mert talán egyet elo\ 36*
