Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

A

665

T Á R C Z A.

NEHÉZ NAPOK.

(1861.)

Soha soha ily időket . . !

Mi rég várjuk a napot!

S nappal napot, éjelen át Szemünk egy csillagot nem lát,

Sehol — semmi — nem ragyog . . !

Üldögélünk, nézzük egymást Elmerülve, szótalan,

De nincs olyan, s annyi ige,

Mi azt mind elmondja, mi e Hallgatásban mondva van.

Mint hajós, kit a vészes éj Fele utján ér utol,

Bámulunk az éjszakába Virad-e már valahára,

Virad-e már valahol?

De hasztalan, mind hiába!

A rég várt nap nem virad; —

S mire megjő, meglehet, hogy Várakozó népe elfogy A kétség és bú miatt.

Várakozunk, s majd csügged, majd Szakadásig ver a szív,

A mint a sors majd a sírba,

Melyre nevünk sem lesz írva,

Majd a boldogságra hív.

Tétovázó szemeinkkel Összejárjuk az eget;

Majd meg aláhajlik térdünk,

És a porban keresgélünk,

Mint kárvallott gyermekek.

S járnak ugyan fenn az égen Ismeretlen csillagok;

És a földnek élő népe Vigasztaló szép beszédbe Biztat, mint már biztatott.

Oh de hátha azért járnak :

— És az könnyen meglehet, —

Hogy ha előbb nem láthaták,

Hogy láthassák meg legalább Halálán e nemzetet . . .

Hátha azért gyújták őket Odafenn az angyalok,

Hogy megszentelt gyertyaképen Égjenek, hogy sötétségben Ne legyen a nagy halott!? . . .

És a népek szép beszéde,

Mely nekünk oly jól esik,

Nem a részvét beszéde-e?

Hogy könnyítsék, s nyújtsák vele A haldokló perczeit . . . ?

Ah kétség! te átkos féreg Millióknak kebelén :

Legyen sorsunk sír vagy élet,

Nem féltem én e kész népet,

De tetőled féltem én!

Halj ki, halj ki ... és te élet, Boldogabb kor jöjj, siess,

Aki olyan rég vár téged,

A szabadság istenének Örökre hű népihez.

Vagy ha élnünk nem szabad már S el kell mennünk, elmegyünk;

De dicsőén, — úgy megyünk el,

Hogy megöntözzék kényükkel Ellenink is nyughelyünk.

És midőn a sírba teszik A meggyilkolt nemzetet,

Ok, magok is elismerjék Kik megölték, oh hogy e nép Szebb, jobb sorsot érdemelt!

RUTHEN.

'