Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

ELŐKELŐ VILÁG.

Orosz beszcly.

GRÓF SOLLOHUBTÓL.

Most jerülik a Nadinka szobájába. Kicsiny, kétablakos szoba, fehér függönyökkel. Ablakban néhány báb, vastag szótárak mellett; a falnál egy kis asztal, rajta iró füzetek s egy kis album. Amellett olaszfal és tükör, az olaszfal mögött ágy.

Ugy-e, e szobácskábán bizonyos lelki frisseség lengedez felénk ? Itt a lég tisztább, a viliágosság világosb, úgy tetszik. Ifjúi, romlatlan hatás bélyege mindenen. . . .

Széken ült Nadinka, s gondolkozva száraz virágokat rendezgetett,melyeketGretsch „orosz grammatikájába“ nyomtatott vala.

Az ajtónál Szavisna állt, az öreg dajka, bekötött fejjel s hallgatva szemlélte ifjú kisasszonyának elgondolkozó arczocskáját.

A leány feléje fordult.

— Nos, Szavisna? ... mi kell?

— Semmi, kedves kisasszony; csak úgy jövék be . . . hogy lássam egy kicsit. A madame hihetően látogatni ment. Csak a maguk kedvtöltése után járhassanak az ilyen fizetett félék — uram ne hagyj el! — sohse bánják azok a többit. Dehogy jut eszébe, hogy itt hagyta kisasszonyát egyedül. Mind ilyen, ha száz volna. Azért jöttem, kedves kisasszony, nincs-e valami baja. . . .

— Unom magam szörnyen! mondá a leány, szomorú szemeket vetvén az öregre.

— Elhiszem, angyalom! . . . Hát még én! Teljes világi életemet falun töltöttem, az enyéim közt, a magam módja szerint — s ehol, uramfia, vén napjaimra ide hurczol- nak Pétervárra egy nagyúri házhoz, hol minden külföldi módra megy, hol minden ember külföldi. Még engem is német ruhába akarnak bujtatni! Nem tekintik az én öreg esztendeimet! Illik az? Minap megint rám estek a grófné szobalányai, tegyek fökötöt. De beszéljenek, a mit akarnak, ily gyalázatra nem hagyom kitenni magam.

— Ugy-e jobb volt otthon, a faluban? — kérdé a leány.

— Én mondom azt, kedves kisasszony!

Más ott a világ. Csak ott van igazán otthon az ember. Bezzeg van ott dolog, ha az embernek kedve van hozzá, s az unalmat azt sem tudja, mi fán terem. Mindég találni dolgot pajtában, a baromfi körül, a konyha körül : lehet gyümölcsöt befűzni, gombát elrakni. De minek sok beszéd! Falun . . . ott van igazi élet; hanem itt — itt jegybe gyűrűbe ül az ember, ölébe dugja a kezét, mint egy naplopó, s eszi a jó isten kenyerét hiába, ingyen.

Bizony jobb volt ott, gondolá Nadinka is. Ott szaladgálhattam a gouvernante en- gedelme nélkül. Ott tavaszszal korán hajtottak a fák. Ott vidám voltam és szabad ; volt kis kertem, sok virágom, kis lovam, barna tehenem. — „Szavisna, jut még eszedbe a barna tehenem?“

— Hogy ne jutna, galambom! Az a fehérfoltos. . . . Gondolom, szegényre most senki sem visel gondot ; a házban is, tudom, mindent széllyelhánytak s összetörtek. De mi haszna beszélem!. . .Minden csak tövel- hegygyel van ott, mióta édes anyja, a nagyságos asszony meghalt — isten nyugoszsza haló porában!

A dajka sóhajtott és keresztet vete magára. A lány nem felelt, szemei könybe lábadtak.

— Aztán volt legalább kivel egy szót váltani — folytatá a dajka — nem úgy mint itt, ezekkel a paszományos lokájokkal, kik theatrumról fecsegnek. . . . Elmentem az egyházfinéhoz, a kántornéhoz. A kántor- né, az már tudja múlattatni az embert, csak úgy repül az idő. Innepnapon meglátogattam a szomszédokat, például Tominisnét, ki Szwerbinné nagyasszonynál gazdasszony. Elültem nála, beszélgettünk. Néha kijött az öreg nagyasszony is. — „Ah, Szavisna, jó napot, lelkem. — Jó napot, Nasztaszia Ale- xandrowna nagyasszony.“ — „Te, aztán theát öntsetek Szavisnának, az én vendégem “ — „Köszönöm igen szépen, Naszta-