Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

664

Ékitni, de, mert oly gyöngéd vala,

Egy szál virágtól is nem foszta meg.

Szemlélni volt csak, legfőbb öröme Feslő bimbaitok tavasz-diszét;

Oh, mondjatok hát szíves búcsu-szót neki!

Ma, még ma hagyja el szülő honát Hogy hitves férje udvarába menjen.

(Egy ,,Koil“ madár hangja hallik.)

Csitt! Hallod? hallod a fák válaszát,

Nővéreinkét, a „Koil“ dalában? . . .

Útjára jó kívánattal bocsátják Az ö kedves Szakúntalájokat.

Hangok a levegőben.

Isten veled, utazz kéjjel hús folyam partmentiben,

Hol virágzik gyönge lótusz, s a nap égő sugara Sátoros fák méla árnyát soha átal nem töri,

Míg körötted szende szellő hús hulláma játszadoz. Könnyű legyen lábad nyoma, minden lépted lebbenés, Valahol jársz, liliomból hintse szőnyeg útadat.

Menj uradhoz, menj örömmel, és szived legyen vidám, Mert a hol jársz, hol te átmégy, a természet mosolyog.

(Mind ámúlva hallgatják.)

Gautami. Leányom, az erdő szüzei (nymphái) kik téged testvéri módon szeretnek, ime boldog kivánatokkal eresztenek útra. Végy búcsút tőlök, illendően.

Szakúntald. (Illően meghajtva magát és tovább menve, — leánybarátjához, félre.) Bármennyire óhajtóm, édes Prijamvadá, viszont meglátni férjemet, lábam még sem akar indúlni, most, hogy itt kell hagynom örökre kislyány-korom tanyáját.

Prijam. Nem te vagy egyedül kedvesem, ki a megválás gyötrelmét érzed. A mint a válás per- cze közeledik, az egész liget részt látszik venni bánatodban.

Búvában a gímnyáj is te utánad,

Felejt legelni; pávád a gyepen Elhagyja tánczát; s ím a fák magok Halvány levélt hullatnak, köny gyanánt.

Szak. Atyám, hadd vegyek búcsút, mielőtt távozom, kedves jázminomtól, a berek holdfényétől. Majd úgy szeretem e növényt, mintha testvérem volna.

Kanwa. Jó, jó, gyermekem; tudom, mily testvérileg szereted e kúszó növényt. Itt van jobbra.

Szak. (odamegy.) Édes jázminom, te a kúszó növények pompája, mily öröm nézni, hogy ily szeretettel csüggsz férjeden, a mango fán; de kérlek, bontsd ki egy pillanatra ölelő karjaidat, s öleld meg testvéredet; látod ő elmegy messze, messze, és téged soha sem lát többé.

Kanwa. Szívemnek az volt édes szándoka

Leányom, oly férjhez hogy adjalak,

Ki rád méltó legyen; s ily férfiút Nyerél magadnak önnön érdemiddel.

Hozzá sietsz most, s oly bizalmasan Fogsz rajta csüngeni, mint jázminod Szerelmes karját fonja ím ezen Délczeg mango körül. Bizd védurára,

Mint én uradra bizlak tégedet S e pillanattól fogva száműzök Szivemből minden aggályt sorsodon.

Menj utadra, gyermekem.

Szak. (Prijamvadá-, s Anaszújiihoz) Nektek hagyom emlékűi, édes társaim. Viseljetek rá gondot, ha én elmentem.

Mindkettő (könyekre fakadva.) Hát minket kire bízol, édes? Ki visel ránk gondot, ha elmégy ?

Kanwa. Enyje, Anaszúja, nem szégyelled? töröld le könyedet. így kell enyhitni barátotokat, midőn minden segélytek s vigasztalástokra volna szüksége? (Indulnak mind)

Szak. Atyám látod kedves őzemet? ott legel épen a remete lak mellett. Nem soká leborjazik, már is alig birja. Ne felejtsd el megüzenni, ha majd anyává lett.

Kanwa. Nem, nem.

Szak. (érzi, hogy valami húzza visszafelé) Mibe akadt a ruhám? (Megfordul)

Kanwa. Leányom,

A kisded őz az, tápla-gyermeked.

Szegény kis árva! jól emlékezik,

Hogy mily szeretve, mint gyöngéd anya, Felfogtad őt s tápláltad önkezedből,

Naponkint rizs-szemet hordván neki;

S ha egyszer-másszor tüske szúrta meg Száját, mi gyöngéd kézzel ápolád Balzsammal hintve a vérző sebet.

Hálás növendék! most védasszonyához Tapadva, némán esd, hogy hadd kisérje.

Szak. Szegény kis őzikém, azt kéred, hogy kisérhess egy szerencsétlent, ki haboz elhagyni társait. Midőn anyád meghalt, mindjárt születésed után, én töltém be helyét, s tulajdon kezemmel dajkáltalak föl; most ez a másik anyád is el akar hagyni s ki fog gondoskodni terólad! Atyám, légy neki anyja helyett anyja. Eredj vissza, gyermekem, légy az én atyám leánya. (Indúl, sírva)

Valami különös szépet találunk mi e bús jelenet jósszerű bezárásában, mely, valamint az egész scéna is, elsötétül a néző balsejtelmei által, a háttérben leskődő végzetes átok miatt; mig a bölcsnek jövőbe látó szeme tisztán hatja keresztül a borút és túl rajta napfényes tájak hosszú sorát szemléli; s a hallgatóság szintén magával hordozza e futó pillantást a messzi jövőbe, minden következő aggodalmon s kétségbeesésen keresztül.

(Folytatjuk )