Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

663

Prij. S honnan gondolod ezt?

Ana. Elejétől fogva feltett szándoka volt magához méltó férjnek adni a leányt; s miután az ég ily férjjel ajándékozta meg, vágyai betűitek a nélkül, hogy maga fáradt volna utánok.

Prij. (a virágkosárra tekintve.) Elég virágot szedtünk a szent áldozathoz, édes Anaszújám.

Ana. Igen, de szedjünk többet is, hogy legyen mivel áldozni kedves Szakúntalánk őrzőistenének.

Prij. Minden esetre (folytatják a szedést.)

Hang a szintér megett. Ho, ni! nem ládd, hogy itt vagyok ?

Ana.(hallgatózva) Bizonyosan vendég szava, ki jöttét adja hírűi.

Prij. Szakúntalá ott lesz, bizonyosan, a kunyhónál. (Félre) Szive legalább nincs ott, félek.

Ana. Jer, jer innen; elég virágot szedtünk már. (Indulnak)

A hang a szintér mögött. Jaj neked, leány, ki föl se vettél ily vendéget, mint én.

Én álljak itt megüdvözletlenül,

Én, a vezeklés annyi érdemével

Dús bánya, — méltó minden tiszteletre?

S igy fel se vedd, te könnyelmű leány,

A vendéglátás szent törvényeit?

Csupán szerelmed hő tárgyára gondolj,

Midőn én itt vagyok? Átkom reád —

Az, épen az, kiről gondolkodói Ne gondoljon többé reád; szivéből Képed veszítse el. S hiába küzdj Felköltni múltja emlékét szivén :

Tagadjon el, mint a részeg-bolond Éjféli mámorából fölriasztva,

Tagadja ittasan ejtett szavát.

Prij. Jaj! jaj! félek, rettentő szerencsétlenség történt! Szakúntalá, ábrándjai közben, megsértett valami vendéget, úgy kell lenni, kit tisztelettel kellett volna fogadnia (Kinéz.) Ah, úgy van! s a mint látom nem csekélyebb személyt, mint a nagy bölcs Durvászasz, ki, tudjuk, iszonyú haragos. O átkozódott oly szörnyen és most sebes léptekkel halad tovább, reszketve dühében, s oly arczczal, mintha sohasem bocsátna meg. Haragja olyan, mint az emésztő tűz.

Ana. Szaladj utána, kedves Prijamvadá, borulj lábaihoz, esedezz, hogy térjen vissza, addig én engesztelő áldozatot készitek számára, vizet és frisitőket.

Prij. Megyek. (El.)

Ana. (sebesen nehányat lég s megbotlik.) Jaj! jaj! igy jár az ember, ha nagyon siet. A lábam megcsúszott s a virágos kosár kiesett kezemből. (Megáll, ho'jy fölszedje)

Prij. (visszajö.) No édes Anaszújám, megtettem a mit tudtam; de micsoda élő teremtés tudna kiengesztelni egy oly savanyu képű, mogorva vén kamaszt ? Hanem egy kicsit mégis puhítottam rajta.

Ana. (mosolyog) Kicsi is sok volt annak. Hát aztán?

Prij. Hogy nem akart visszatérni, kértem, bocsásson meg, ily szavakkal: „Nagyon tisztelendő bölcs, engedd el, kérlek, ez első hibáját egy ifjú és tapasztalatlan hölgynek, ki nem tudd, mily tisztelettel tartozik szent hivatalod és magas rangod iránt.“

Ana. Nos aztán? mi felelt?

Prij.„Szavamat meghazudtolni nem lehet; hanem az emlékgyűrű láttára szűnjön meg a varázs, nem bánom.“ így szólván, eltűnt.

Ana. Oh úgy könnyebben lélekziink; mert most jut eszembe, hogy maga a király, eltávozta- kor, Szakúntalá ujjúra emlékjelűl egy gyűrűt dugott, melybe saját neve volt metszve. E szerint bajának orvoslása egyedül magától függ.

Prij. Jer, kedves Anaszújám, folytassuk vallásos tisztünket. (Indulnak)

Nézd, Anaszújá, ott űl a mi kedves barátunk (Szakúntalá), mozdulatlan, mint egy szobor, ar- czát balkezén nyugosztva, egész lelke elmerülve a távol férjére való gondolatban.Magára sem figyel, hát idegenre.

Ana. Aztán, Prijamvadá, egy szót se e dologról! Kíméljük barátunk érzelmeit. Testalkata sokkal kényesebb, hogy sem megbirná a nagy felindulás'.

Prij. Beléegyezem. Ki is öntözne gyenge jázmint forró vízzel? (Elmennek.)

Hónapok múlnak el a csendes magányban, mindennapi áldozat és könyörgés egyformasága közt; de semmi hir a király felől, kin a brahmán átka megkezdte immár bűvös hatását. Szegény Szakúntalá hallgatva eped, és társai (a föntebbi két leány) sötét sejtelemmel szivök mélyére zárják a végzetes titkot. Végre a szent Kanwa megérkezik hosszú távoliét után, s legott elhatározza magát, hogy gyámleányát férje udvarához küldi. Szerencsés előjelek üdvözlik ez utazási szándékot, s a remeték ligete azonnal megélénkül az örvendetes készületektől. Az itt következő jelenés — Szakúntalá búcsúja ifjmúga honától — az egész szánszkrit irodalom gyöngye. Ily nyugalmasan gyöngéd scénák azok, melyekben Kálidásza gé- niusa kitűnő; nem is csak hazája költői közt nagy ő ebben; bizonynyal ily csöndes szépségű jelenet, mint ez, becsületére vált volna bármely kornak vagy égaljnak.

Valahára az indulás órája elérkezik; Szárn- garáva, a remete, és Gautami, a remeteség főasszonya, vezetik a kis csapatot; s a magános berek minden lakója elétódúl, hogy „istenhozzá“-t mondjon a kedves Szakúntalának s elkisérje utján egy darabig.

Kanwa. Ti fák, magányunk fái, halljátok szavam! Szakúntalá nem nedvesítő úgy soha Kiszáradt ajkit a folyamból, hogy elébb Krisztály vizéből tiszta szeretettel Ne öntött volna szomjú gyökötökre.

Gyakran szerette volna fürtéit Virágitok tömött füzérivei