Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

661

tanulmányokra nyújtanak anyagot, — bizonyosan e népköltészeti különösségek, költészeti tekintetben is fontosak. — Azt mondáin, hogy e két, ellentétes ok, hatásaiban csodásán egybe olvad. S ezt igy magyarázom. Az olvasó (t. i. a gondolkodva olvasó) az egyéniség sajátosságai alatt keresi a tisztán emberit, s mivel tudja, hogy népköltészetben nem a mesterkéltség, a fogások, az öntudatos müvészség s több ilyenek, hanem egyedül a faji, égalji, nemzeti s polgárzati sajátság hoz különbségeket elő : ezeknek lefejtése után el nem ferdűlve fogja megtalálni azt, a mi a dalban a valóságos költészeti mag. Természetes, hogy némely népek, az átalános miveltséghez közelebb, mások távolabb állván : amazokban (a mi szempontunkból tekintve) kevesebb lesz a különös, több a művészi; emezekben több a jellemző, kevesebb a felfogásunk szerint művészi; á két érdek egymást körülbelül egyensúlyban tartaná, —ha ezt az egyensúlyt egy harmadik szempont nem billentené föl. Tagadhatlan (okait vizsgálni most nem czélom) hogy némely népek kiválóan költői hajlamúak, mások feltűnően szegény költészeti szellemmel vannak megáldva; azért némely közeleső eszmevilágu népnél is kevesebb költői érveket találunk, kevesebb sajátossági érdek mellett s megfordítva — némely távolabbinál : több sajátság mellett több művészetet is.

Mindezek annyira egyszerű igazságok, hogy erősitésökre, nem csak valamely teljes népköltészeti kézikönyv, hanem Greguss kisded gyűjteménye is elég példát nyújthat. S valóban, e könyvecskének főérdeke is kettős : mert távoli népek jellemzetes, előttünk különös hangú dalait hozza elénk, s mert mű-szépséggel biró oly dalokat közöl, melyeket bámulással látnánk a népdalok sorában, ha nem tudnék, hogy némely népek költészete, természeti tehetség s hivatásnál fogva, forma tekintetében is a legtökélyesb műköltészet magaslatán áll: pl. az arab a dalban, s némely éjszaki népek a balladában.

Hogy a mi e kis gyűjteményt nép-jellemzés tekintetéből teszi kiválóan érdekessé, elébe bocsássuk mű-becsességének, először is azon darabokat veszszük szemügyre, melyek a mi lélekvilá- gunktól távoleső népekéi s igyekszünk egypár példában e távoli rokonok fajkülönbsége mellett a közös emberi hasonlatosságot magunkkal, kikeresni s ha sikerülend ki is mutatni. Arab, cserkesz, jezid *) — itt egyelőre mellőzve legyenek, mert ezek nekünk, ázsiai s uráli fajnak közelro- koniak; kereskedjünk legtávolabb : nézzük a maláj, madagasz, sinai dalokat, egyik, — s a litván, észt, flamandokat más-felől.

*) A jezid nép-csoportka, Armeniában, a kurdok egyik törzse; harczos, szilaj, lovazó-nép. Különös hite : hogy nem a jó isten kedvét kell megnyerni igyekeznünk, mert hisz annak kegyelméről úgyis bizonyosak vagyunk; hanem a gonosz szellemet kell leköteleznünk. Sz. K.

A malaj népnek öt, apró négysoros, epigramm szerű pantunját közli Greguss, s Jolowitz nem lévén kezemnél, egyebekkel össze nem vethetem, azért kénytelen vagyok, csak ezek mellett maradni. Úgy látszik, e kis dalokat igen össze hasonlíthatnék azokkal, melyeket táncz-forgás közben a magyar is szokott mondani, — többnyire egy előre bocsátott kép, a természetből vagy a köznapi életből s reá egy rim, mi a dallónak pillanati körülményét, kedélyállapotát vagy érzését fejezi ki. S az előre bocsátott képnek emezzel, közelebbi vagy távolabbi összefüggésben kell állni. De a magyarnál, eleven természete szerint, az ilyesmi mindig vidoran, játszian, pajkosan esik ki. A malaj pantunokban setétebb életnézetet, ridegebb — kételkedő, bizalmatlan, néhol vad szellemet fogunk találni; épen mint a malaj.

Kicsiny falu fejér ház,

Édes rózsám mit csinálsz;

Hejh egyengetem magamat,

Várom a galambomat.

Azután :

Félre tüdő a májtól,

Félre legény a lánytól;

Erre te, ide te,

De szép legény vagy te, te.

így szól a magyar. A maláj meg :

Meg ne rázd a rizsnek szárát,

Mert ha rázod majd oda lesz.

Ne engedj az ifjú szívnek Mert ha engedsz, romlásod lesz.

S ismét :

Mért gyújtanád meg a mécset,

Ha kanócza nincsen?

Mért valljon a szem szerelmet Ha ez nincs a szívben.

Vagy :

Ha előttem mégy az utón :

Rozmarinágat törj le nekem.

Ha előttem mégy a halálba Várj meg az éden kapujába.

Ez utóbbbit melyik nép költészete ne ismerhetné magáénak? s még is rajta van a sajátos jellem vonás : az utszélen a letört rozmaring — s az édenben a kedves halálára várakozás.

Az egyetlen madagasz dal, mit Greguss közöl, úgyszólván egész történetét adja Madagaszkárnak. E szigetet, a tizenhatod század legeleje óta, portugallok, hollandok, francziák, angolok nem egyszer igyekeztek megtelepíteni, elfoglalni; de sem nekik, sem a keresztyén vallásnak nem sikerült ott állandóan meghonosulni. E sikeretlen- ség oka egyiránt volt a magát elnyomatni nem engedő nép ellenszegülése, s az éghajlat és természet viharossága. Az előttünk fekvő dalban igazi legenda-szerűséggel van mind ez, s mily egyszerűen és megkapóan előadva; egy nemzeti eposz, egy egész dráma, egy föllengő óda, mind