Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
645 nak, midőn a népre hivatkozik, az ö szempontjából talán igaza van. Egyébaránt, jegyezzük meg, Br. csak azt mondja : „alig van nyelvfertőztetöbb, magyar fület fájdalmasabban vagy bosszantóbban sértő egy visszaélés,mint a ,látám, — haliám, — evém, — alvánd formáknak olyas cselekvények vagy állapotok kifejezésére való használata, a melyek az illető időben még nincsenek bevégezve, hanem folyvást tartanak vagy ismételtek vagy szokottak.“ Nosza fordítsuk meg. Allítja-e Brassai ur, hogy oly eselek- vényekre, állapotokra, melyek az illető időben már be vannak végezve (szabatosabb kifejezés kellene ide, mert ez a perfectumot, plusquamperfectumot is befoglalja) nem tartanak folyvást, nem ismételtek, nem szokottak (tehát : „oda méné, leüle, szóla, felele, meglátá, megüté, elkergeté“), szóval, hol momentán cselekvés vagy állapot kifejezendő, ott a nép mindig, vagy minden különbség nélkül az ék-ém igealakot használja? Mert ez döntené el a kérdést : van-e alapja a népnyelvben az ék-ém forma aoristusi használatának? Az én népem valami mást mond. Az a Pesten forgott ifjú, kinek szavait Br. ur idézi , bizonyosan nem a tiszai néptől tanulta el az ék-ém formának se’ helyes, se helytelen használata módját. A vala összetételes folyó múltra nézve azt jegyzem meg röviden, hogy azt a mi népünk csak bibliából ösmeri, beszédben teljességgel nem használja, se végzetlen, se semmiféle múlt értelemben. Ellenkezőleg, ugyan tarka használatát látom az erdélyi, főleg háromszéki szójárásban. (Lásd az idei Magyar Nyelvészet Ill-ik füzetét.) Bezzeg van ott : „mit mond vala kéd? felépítők vala; megkinálám vala; nem éré vala fel; be nem végzi vala“ stb. Kár hogy a t. értekező, kinek példáiból szedjük ezeket, nem rakta utánok mindenütt jelentésüket, mert igy néhol kétségben maradunk, indicativusi segédige-e a vala, vagy pedig a volna helyett áll.Mindez bizonyítja állításom, menynyire kiáltó szükség egybegyüjteni a szókötési árnyalatokat — hová az igeidők használata is tartozik — az összes élő magyar nyelvből; mert csak azok nyomán lehet a tempusokra végérvénynyel határozni. Addig én — és még sokan — eclecticusok maradunk, s egyéb törvény nem létében a múlt idő kifejezése körül, legalább a jó hangzást, változatosságot követjük, hameg- sokalltuk a nép t rágós perfectumait. A. J. BELIRODALOM. A LEVÉL. Vígjáték, 3 felvonásban, élőjátékkal. Irta Greguss Ágost. Pest. Kiadta Pfeiffer Ferdinánd. 1861. Egy élezés ember azt mondta : A dráma, mely nem előadásra íratott, olyan, mint a könyv, melyet nem elolvasásra írnak. Mindemellett nem helyeseljük a véleményt — az élezeskedőnek sokszor nincs igaza. A mi megtörténhetik máson, gyakran megtörténik rajta is. A drámáknak olvasmányul kiadását nem kellene tiltani, ha hatalmunkban állana is, s mennyivel kevésbbé, mikor hatalmunk sincs rá — szerencsére; mert minden hatalomnak ellenségei vagyunk, a mi csak a sajtó felett állhat, még ha magunkat akarnának is ily dísztelen polezra emelni. Epen a sajtó ezen széles körű jogainak elismerését hozhatjuk fel azonban a kritika igen széleskörű jogai mellett, s belőlök kiindulva beszélhetünk az Íróról és müveiről teljes szabadsággal. Szerencsére épen egy kritikus müvéről szólunk, ki kötetekre menő aestheticai tanulmányokat irt, s tudja meddig terjed valódi terének határa. Annak, ki oly sok leczkét tarta a mások épülésére, azt mondjuk : most én beszélek, s ön hallgasson ! Nagy zavarban volnék a miatt, hogy oly tudományos komolysággal nem szólok mint tanítványom, ha nem tudnám, hogy a biró sem bírája önnön magának, hogy Cassiusként a szem nem látja magát tükör nélkül, és hogy a leghíresebb orvosok is egy kis lázban,- más, ha mindjárt kevésbbé hires orvossal íratják magoknak a reczeptet. Előre tudom, mi az olvasó legelső gondolatja, midőn látja aczimlapon, hogy Vígjáték, s mindjárt utána : „Irta Greguss Ágost.“ Az, hogy „szeretném tudni, mint alkalmazza gyakorlatban is, a ki
