Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
642 kább nem történtet veszszük), romlatlan férfi erőben Áll vala.“ Csak ez utóbbi van jól neki. Arra, hogy mit tett volna költünk e tenger valá-vsd a hexameterben, arra ö nem gondol. Következik Elv N-ro 2. Mind nem jól van! kiált. Csak az emészti fejezi ki a folytonosságot, a másik kettő helyébe is rendűié, álla kell mert az is folytonos állapot. Elv N-ro 8. pedig csak a rendült formát helyesli. Szerinte igy kellett volna : ,,Árpádnak honját Salamonnal sok baj emésztette, Az még sem rendűit, romlatlan férfi erőben állott társai közt.“ Hozhatja ártézi kútfúróját akármelyik. Egyéb elvet nem talál, mint a rhythmus és euphonia elvét. Szomorú védelem, mondhatja akárki méltán, a hibát hibával menteni, vagy azzal, hogy a stilista elve az elvtelenség, hogy következetes a következetlenségben. Demit tegyen az ember? Senki jobban nálam nem gyönyörködik azon szókötési szabatosság ban, melyet az igeidők pontos használata más nyelvekben eszközöl. Senki nem bámulja inkább, mint én, amaz állandó törvényeket, melyek szerint a nyelv, habár változik egyes szavakban, sót hajlitási végbetükben is inódosúl, az idők rendjét századokon keresztül megőrzi, s nem máskint él velők a költői mint a prózai nyelv, nem máskép a stil magasabb mint al neme, nem máskép egyik nyelvjárat, mint a másik. Bizonyosan mély, a nyelv szellemében eleitől fogva gyökerező oknak kell lenni rá, hogy az irodalmi nyelv legelső megszólalásától kezdve annak teljes felvirágzásáig, oly korban is, midőn grammatikának még hire sincs, egymástól elszigetelve élő, külön nyelvjárást követő irók ugyanazon igeidőket, talán más kiejtéssel, de ugyanazon szókötési viszony jelölésére használják. Az újabb irodalmak szabatossága e részben nem annyira költi fel bámulatomat, mert feltehető, kivált mióta a nyomda is közreműködik az irói nyelv állandósitásában, hogy egyrészt kölcsönös példa által jött be e szabatos egyformaság, a nélkül, hogy a népi ajkon elegendő alapja lett volna : de ha tekintem az ó literaturát, a hellént fökép, sehogy sem tudom elhinni, hogy az igeidők viszonyát Hoinér vagy előtte más rhapsod találta fel, állapította eg, tette változatlan például az összes, ina következő irodalomnak , a nélkül, hogy a nép nyelvében kifejlődve szállott volna rá. Bizonynyal e formák helyes használata ép úgy a született, anyatejjel beszítt, a zsenge gyermek korban elsajátított nyelvérzéken alapúit, mint nálunk például az igék határozott és határozatlan alakjával élés, melyet az sem téveszt el, kinek nyelvtanról semmi képzete; vagy mint például az angolban a jelen idő formáinak külön- böztetése (I write, I do write, I am writing) vagy az / would sajátságos használata. S mi történik nálunk? Oly korban, midőn nyelvünket a fejlődés nevezetes fokára jutottnak véljük, egy egészben hét századra fölvihetö irodalom s közel egy század óta (a testőröktől számítva) folyó irodalmi reform után ott vagyunk, hogy legjobb íróinkban hiába keressük az igeidők használásának törvényeit, hogy nyelvészeink csak most vesződnek e törvények feltalálásával, ellenkező, egymást lerontó theoriákat állitnak fel; a népnyelv pedig sem egyiket sem másikat el nem ismeri. Ha az irodalmi nyelv történetét kérdezzük, ez a legrégibb hajdan- tól mintegy a múlt század derekáig oly állandó törvényt mutat fel, melynek lehetlen volna nem hódolnunk, ha 1) a népnyelvben, a mai élő nyelvérzékben elegendő támaszát lelnök, s igy a latinosság vádjától megtisz- tithatnók 2) ha vala, volt, legyen stb. segéd- igés, összetett formákra nem kárhoztatna, mi ellene van nemcsak a költői hangzatos, rövid, rhythmusos nyelvnek, hanem a prózai csinosabb előadásnak is. Ugyan olvassák, kérem, az igy fűzött stilnak egy legújabb mutatványát a pesti ág. hitv. gymnasium idei Értesítőjében, s mondják, lehetséges-e ily magyar stilus, irodalmunk úgynevezett aranykora után ? A Cyropaediából van az véve, s igyekszik a görög tompusokat megfelelő magyar ige-igeidővel adni vissza, azon szabályok szerint, melyeket fáradhatlan tudósunk Hunfalvy Pál, a régi kizárólagos irodalmi használat és legelső nyelvtanaink nyomán megállapított. „Csakhamar kortársai közé elegyedve (Cyrus), megbarátkozott vala velők; magának atyjaikatis csakhamar megnyerte vala . . . úgy annyira, hogy ha a királytól valamit kívánnak vala, csak fiaiknak mondják vala, hogy kérjék Kürosz- tól kivánataik kieszközlését. Kiirosz pedig, ha a fiúk öt kérik vala . . mindenek fölött
