Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
643 tartja vala kérésük kieszközlését. Asztüa- gesz pedig, ha Kürosz tőle valamit kér vala, az ö kedvéért semmit nem tagadhat vala meg, mert midőn megbetegedett vala, soha sem hagyja vala, el nagyapját, s nem szűnik vala soha a sirástól, sőt mindenki láthatja vala rajta, hogy ^ nagyon fél, nehogy nagyapja meghalna. Éjjel is, ha Asztüagesz valamit kiván vala, Kürosz vala az első, ki azt észreveszi (vala) s legserényebben felugrik vala, hogy szolgálna abban, mit kedvére valónak tart vala. S igy lön, hogy magának Asztüageszt egészen megnyerő. És talán kissé bőbeszédű is vala Kürosz,“ stb. Nagyon elég. lm, e nehány sorban nem kevesebb, mint tizenhét „vala“ melyek közöl csupán egyet (a zárjel közöttit) lehetett meggazdálkodni. Kérdek immár minden aesthe- ticus fület, hogy, bár prózai stilunk, ide menjen-e vissza, nemhogy költészetünk, melyek formáit ez örökös vala tönkre tenné? Szomorú kénytelenség volna még akkor is, ha az élő nyelv csupán e formát ismerné törvényesnek: de akkor meg kellene hódolnunk. Hanem az élő nyelv ugyan édes keveset tud e formáról, lehet hogy valaha többet tudott, hogy a régi irodalmi használat nem csupán latinos erőszak, hanem volt némi gyökere a nép nyelvében, de melynek már aíig-alig sejteni nyomát. Ha mégis a görög vagy latin hangzatos idöforinákat nyernök a gépies összetétel helyett, akkor a népnyelv hagyta bizonytalanságban inkább felvehetünk irodalmi használatra, mint felvettük az and-end jövőt, az ám-ém múltat, de ez örökös valátói, én legalább, „iszonyodom s futok!“ Nemde ön is, nyájas olvasóm ? A mit én a múltak s átalában az idők használatára nézve, Bihartól Pestig, tapasztaltam, az leginkáb összevág Imre Sándor észrevételivel, melyeket pár éve, talán a Magyar Nyelvészet lapjain, előadott. A nép, mennyiben én ismerem, a j^vel ragasztott múltat használja legtöbb esetben, ha beszéde elmúlt időre vonatkozik, legyen az im- perfectum, aoristus és perfectum, vagy plus- quamperfectum viszonyban. A szükséges árnyalatot idöhatárzókkal, úgynevezett igekötökkel (meg, fel, le stb.) vagy átalában szókötési fordulattal, olykor hangnyoma- tékkal fejezi ki, úgy hogy a jelenteni kívánt viszonyra nézve semmi oly kétség nem marad, mely gátolná a inegérthetést. Ugyanez irodalmi nyelven is eszközölhető, kivéve talán a hangsúly esetét, elannyira, hogy gondos stilista, ha csupán a népet követi is, zavar nélkül fogja magát kifejezni Itt hát először is az a kérdés volna eldöntendő, hogy midőn a népnyelv nehány száz négyszög mér- földnyi kiterjedésben semmi szükségét nem érzi az idöformák állandó megkötésének, van-e arra szükség az irodalmi nyelvben? Azt mondják, van; mert az élő nyelvben nem fordulnak elő oly tisszefont constru- ctiók, melyek a mondatok viszonyainak oly pontos kijelölését kívánnák, mint az irói nyelv; továbbá, hogy szegény dolog, segéd határozókkal, igekötőkkel tenni ki, a mit más nyelv már az ige alakja által is teljes pontossággal kifejez. Nem akarok hát ama barbar elv szószólója lenni. csupán azt vizsgálom, mely idöformákat használ még a nép az említett t rágós forma mellett, micsoda árnyalatot köt hozzájok, s mennyiben egyez velők a nyelvészet e vagy ama theoriaja. Mellőzve a múltnak jelenitését, midőn t. i. az elbeszélő nép is, szintúgy mint az iró, jelenidöt használ („odamegyek, csillagom, hát látom, hogy a feje be van törve“ stb.), a mi már inkább a beszéd figúrái közé, mint nyelvtanba tartozik : hallani még az ék-ám, ém úgynevezett aligmultat, hallani olykor a vala vagy volt összetételű régmúltat, egyiket sem annyiszor a mondottam területen, mint talán Erdélyben, főleg a székelyek közt. Az ék, ém formára nézve ifjúi nyelvérzékem s tapasztalásom a nép körül annyit mond, hogy a debreczeni grammatika aligmultja, bármily tökéletlen műszó legyen a görög vagy latin imperfectum jelölésére. kifejezi egy részben. Ugyanis a nép (az én népem t. i.) e formával csakugyan oly múltat fejez ki,mely csak az imént ment véghez, de ezenkívül más árnyalat is van benne. Van afféle, mint az aoristusé, mely pillanatnyi cselekvésre, állapotra vonatkozik; de van, és ez legjellemzőbb, a mi a cselekvés váratlanságát, is magában foglalja. Triviális példát idézek, mert ebben nyilatkozik a romlatlan nyelvszellem. „Nézze már, szomszéd asszony, elkapd a héja a csirkét!“ — „Mig egy kicsit szenderedtem, ellopák 41*
