Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
627 Lássuk már most, miben tér el felfogásunk a Br. úrétól. Tisztelt munkatársunk ezt írja. „Elsőbben is azt jegyzem meg, hogy az : azt, azokat, annak, attól stb. nemzeties használásának egyedül biztos fogantyúja az, ha mind any- nyiszor megfontoljuk, hogy szabály szerint nem tulajdonképi névmások, azaz : netalán ismétlendö név helyét pótló, hanem valódi mutató szócskák; ennélfogva mindig hangnyomattal mondjuk ki. A leirt mondat hangos kimondása tehát gyakorlati eszközt nyújt, hogy megítélhessük, vajon nem helytelenül vagy szabálytalanul alkalmaztuk-e gondolatunk vagy eredetink gondolata kifejezésében.“ Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: a fő szabályt alkalmazza birtokragra; a harmadik pedig személy rágós névutókra és affixumokra. Végre a negyedik eseteket hoz fel, midőn az az csakugyan névmás 1) ha pleonastice használtaik 2) ha nem bizonyos tárgyra, hanem egész mondat értelmére vonatkozik. Szerintem és minden nyelvtan szerint az az mindig és mindenkor valóságos névmás (pronomen) és igy, ha tetszik „ismétlendö“ vagy akármi módon elhallgatott név helyét pótolhatja. Hisz ez világos. „Beteg vagy?“ Felelhetek rá, hogy ismétlem a (mellék) nevet : „Beteg.“ De felelhetek igy is : „Beteg vagy?“ „Az.“ *) — íme az az-zal nem mutattam semmit, hanem ismétlendö név helyét pótolám. De pótolhatom a nevet úgy is, hogy nem ismétlek semmit, hanem vagy nem jut eszembe a név,vagy nem akarom mondani. „Ki törte el a poharat?“ Mondhatnám : „Pista“ — de vagy nem akarom, vagy nem tudom nevezni, s ilyenkor rámutatok : „Az ni!“ Ez utóbbi használata ragasztotta rá a „mutató névmás“ nevet. Minémü mutató szócska volna, s a beszéd, melyik részéhez tartoznék, ha nem névmás: én nem tudom. Tisztán tárgymutató szócska van ugyan nyelvünkben : a! el meg nil „Ahol mén-a!“ „Ehol jün-e/“ „Amott megy ni!“ De nem gondolnám hogy a ragozható az, a szócskát ezek közé sorolná t. értekezünk. Annyival kevésbbé mert helyes példájában maga is úgy használja, mint „ia*) Nehogy a melléknév galibát okozzon, szükséges ek látom megjegyezni, hogy/ó'névvel is igy bánnánk ez esetben,,.Tanár vagy?“ — ,,Tanár— „Tanár vagy?“ — ,,Az.u métlendö név helyét pótló“ névmást, igaz hogy rámutató értelemmel, de azért csak névmás az. Ugyanis ezt irja. „Virágaink közt a dahliák legkelendőbbek és azok mi- velését ajánlom leginkább.“ Ugyan kérem mi helyett áll itt az azok, ha nem az „ismétlendö“ dahlia,k helyett. Ha az azok nem létezne a világon, nem igy kellene-e szólnunk: „Virágaink közt a dahliák legkelendőbbek, én hát a dahliák növelését ajánlom leginkább?“ Kétszerkettő ez. A fentebbiekből két dolog áll tisztán előttünk : 1) hogy az az (természetesen mint névelő : az, a itt nem forog szóban) valóságos névmás, nem személyes ugyan hanem úgy nevezett mutató névmás. 2) Azért, hogy mutató névmás nem mutat mindig a tárgyra, sokszor csak az „ismétlendö név“ helyett áll. Lássuk mit mond tovább Brassai. Azt mondja, azt következteti: „hogy az az-1 min dig hangnyomattal ejtjük ki : s hogy a leirt, mondat hangoskimondásagyakorlati eszközt nyújt, hogy megítélhessük, vajon nem helytelenül, vagy szabálytalanul alkalmaztuk-e.“ Véleményem szerint nem igy van a dolog. Csak akkor teszünk rá hangnyomától, midőn mutat, kiemel, különít. De vannak esetek, mikor egyszerűen ismétel, vagy mikor a 3-dik személy viszonyát némi távol gondolással pótolja: s ilyenkor nem illeti hangsúly. Ilyenkor ama másik szabály sem mindig áll, hogy „az11 csupán ige elé jöhet. „A ki részeg, bolond is az.“ Hangsúly a öcszótagra esik. „A bátyád volt itt?“ Nem az volt hanem az öcsém.“ Hangsúly a nem-en Mondhatnám; „Nem ő volt,“ kissé közelebb járva személyéhez. Legfölebb másodrendű nyomaték ha érzik rajtok, de a fö súly máshova esik. De továbbá, valamint a „hangnyomattal ejtés“ nem biztos fogantyúja e mutató névmás nemzeties használatának : ép úgy nem igazít el a másik szabály vagy ismertető jel, melyet Br. ur e névmásról ad, hogy t. i. „a mondat utolsó részébe — pontosabban : az ige után — nem helyezhetni“ azt. Nem akkor, midőn hangsúlya van, kiemel, különít, nyomatékosan rámutat a tárgyra; de bátran akkor, ha csak „ismétlendö név helyét“ vagy hozzáteszem,névszóval ki nem fejezett, csak gondolt név helyét pótolja, már akár „pleonastice“ akár szükségből. Imént fölveti pél 40*
