Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
613 elég volt egyszer kitenni az alanyt, az utóbbi árnyalatban újabb ráinutatás lön szükséges. Nem mondhatnám pedig, hogy a hangsúly az d-re esett, mert itt is, mint az első példában, a nem szót ejtjük legnagyobb hangemeléssel. Hasonló erélyt mutat az u némelykor az az felett is. „Ne beszélj vele, bolond az, látom én.“ E mindennap hallható kifejezés sokkal élesebb, a személyre közelebbről mutató árnyalatot nyer, ha igy mondom : „ne beszélj vele, bolond o, látom én.“ Hanem e már az ö és az egymáshoz való viszonyának fejtegetésébe csap, mely ezúttal nem fér ide. *) a. j. (Folytatjuk.) *) A fokozatot ü három példa világosítsa. „P. tette volna ezt? Nem bolond, hogy ilyet tegyen.“ — „F. tette volna ezt ? Nem bolond az, hogy ilyet tegyen.“ —„P. tette volna ezt? — Nem bolond ö, hogy ilyet tegyen.“ Mind a három jól van mondva magyarul. Az első csak átalános emberi észt tesz fel P.-röl, a nélkül, hogy egyéni okosságát kiemelné. A másik kettő már különösen P. személye körül forog, de az ö közelebb érinti, mint az az, és a szoló viszonyai is közelebb vonja P.-hez. Mutatja mintegy az ,,ő“ személy névmás eredetét : én, te, e (ez, közelmutató); mig a, az távolabbi viszonyt fejez ki a szóló irányában. BEL ÍROD ALOM. WOHL JANKA KÖLTEMÉNYEI. Kiadja Jókai Mór. Pest 1861. Nyomatott Engel és Man- dellónál. Nem tudom, mit mond rá a kritikával néha ellenzéket formáló Szász Károly, — hogy jelen bírálatomban az iró egyéniségének átalános ismertetését adom. Nem teszem csak azért is, hanem teszem csak azért, mivel a költő, s kivált a lyrai költő egyénisége oly elválhatatlan müveitől, mint elválhatatlan a subjectivitásnak nagy mértéke akár- mely költői műtől. A kritikának egyik legérdekesebb és legfontosabb terét pörli, a ki a bírált iró subjectivitását ne-nyúlj-hozzám virágnak mondja. A kritika ugyanis, ha méltó akar lenni hivatásához, nemcsak az aesthetikai formákkal bajlódik, nemcsak a gondolat és kifejezés közti arányt méri össze, nemcsak az öszhang „contra-punct“-ját tart ja codexének, hanem foglalkozik a tárgygyal, súly és mélység vagy magasság szerint mérlegeli a gondolatot vagy érzést, s a költészetet némileg alkahnozati lélektannak tekinti. A költészet lélektani valóság nélkül értelmetlen szin- vagy hangjáték ; — a kritikus lélektani ellcmzés nélkül azon bogarász természettudóshoz hasonlít, ki megszámlálja a bogár lábait, mikroskop alá veszi szárnya szövedékét, aztán valami kézikönyv szerint syste- matice osztályozza, s meg tudja mondani, melyik micsoda osztályba tartozik; — de életmódjáról, természeti hajlamairól, minden tagnak czéljáról, szóval a fődologról mit sem akar tudni. A külsőségekben sokra ment napjainkban a dilettantismus — ne kárhoztassuk ezen habár nélkülözhetetlen, de magában mégis meddő külsőségek vizsgálatára a költészet kritikáját! Hogy csak a nagyokról szóljak, mindenki előtt fontosabb, érdekesebb ismerni Hanténak siralommal teljes, Miltonnak nyugodtan fenséges, Byronnak kétségbeesetten háborgó lelkületét, mint azt miért irta egyik háromsoros strophában a „Divina Comediát,“ mért a másik rimtelen jam- busokban a „Paradicsom“-ot, s mit tanult a harmadik a Pope verseléséből. Maga a mi nyilatkozik a fő, s a nyilatkozás módja csak azután következik — azért hát nagyot, megadhatatlant látszik kívánni, a ki a költő egyénisége szabad vizsgálatát kikérné a kritikától. Irodalmunkban az utóbbi tized alatt nemcsak az volt a költészet baja, hogy a versben a magyar nyelv, a rhythmus, a rím, a kifejezés barbár pongyolaságban , azaz hogy néha rongyosan jelent meg az elnéző közönség előtt, hanem nagyobb nyavalya volt magában a tárgyban. Nem hallot- tuk-e komolyan hirdettetni, hogy nem is költő a költő, ha nem őrült vagy tébolyodott? És valóban sok kórságos költeménynyel, (mely minden időben terem, de az utóbbi évek alatt nagyon is áldott gombatermő esztendők jártak rá), sok csodabogárral szaporodott irodalmunk. Gyakorlatban is, legalább színleltek sokan némi lelki betegséget, melyet nélkülözhetlennek tartottak a költőiség- hez. Gyakran meg csupa szeszély volt a költemények tárgya. Akármely haszontalan ötlet jó egy költemény alapjául! S ne lett volna-e joga a kritikának azon subjectiv elemhez nyúlni, mely fő dolog, s mely elválhatatlan az iró egyéniségétől ? Kinézze a tettetett, erőnek erejével torz arezot vágó költészkedést, s a rímes léhaságot, melyet egy polezra tesznek a valódi, igaz költészettel? Mig a költői szellem, maga a lélek, romlik, sülyed : és ily sajnosán aberrál, addig a kritika csak a ri- I mekkel, caesurákkal, lábakkal és strophákkal ver
