Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
581 tézett a nemzethez egy Csokonai-emlék ügyében, hanem, mint a Dessewffy József gróffal folytatott levelezés bizonyltja, szokott buzgósággal fáradozott maga is a gyűjtésben e czélra — s fáradozásának nem lön sikere. Az egész eredmény egy éles polémia; — a sírkőnek még hire sem volt, s s már az epitaphium kérdése fölingerléa debrecze- ni kört. A tervezett sirirat magyarul e soron végződött volna : „Arcádiában éltem én is,“ — e sor adott okot a polémiára. És valóban nincs-e e sorban valami irónia? Nem volt tán magyar költő, kire kevésbbé illenék ama sor. Ifjúkorában üldözés,később meddő fáradozás munkái kiadásában, s meghiúsult szerelmi viszony, szegénység, élte vége felé félrevonult ridegség, melyek sietteték kora halálát — ez-e az „arcádiai élet?“ De nem Csokonaira, hanem Debreczenre láttak benne iróniát, — mi miatt 1806-ban és 7-ben elhúzódott a polémia, mig se latin, se magyar, se „arcadiai élet“-tel, se a nélkül való felirásu kő vagy érez emlék el nem készült, s a terv abban maradt. Szomorúan jellemző ama tettekben szegény korbeli nemzeti közszellemre nézve, melynek epitaphiuma nem sok olyat foglal magában, min az utókor lelkesedhessék, — hogy az egyes szép kivételek sirirata annál feltűnőbb legyen! Egyszerűbb, de legalább végrehajtott emlék- terv született meg 1818-ban, Keszthelyen. Azon év februárja 12-ik napján a „keszthelyi Helicon“ ünnepélyén az Írói sereg és gr. Festetics György, ki Csokonait személyesen ismerte, egy élöfát ültettek a Georgicon kertjében. Ugyanekkor Feren- czy szobrászunk carrarai márványból a költő mellszobrát készítette el, mely József nádor pártfogása alatt Debreczenbe küldetvén, 1823-ban mart. 11-ikén a collegium könyvtárában ünnepélyesen fölállittatott. Ezután eltelt ismét vagy tizennyolcz év, mig a Csokonai-emlék ügye ismét föléledett, még pedig Debreczen városában, a költő szülőföldén. Ama városnak becsületére válik, hogy a halhatatlan fia iránti kegyeletben magának tulajdonitá a kiváltságot, hogy első lehessen. Ilyenekben csak magasztalólag szólhatunk a különben szűkkeblű és ekkor nevetséges helyi patriotismusról. Bár a debreczeni temetőben felállított érez siremlék irata igy végződik : „Hazafiai emelték 1816,“ s hazafiai alatt alkalmasint Debreczen fiai értetnek, holott Csokonai az egész hazáé : nem Debreczennek kell ezt röstellenie, hanem a hazai szélesb körű közönségnek, mely még mindig kedvelt költője emléke fölállításában nem vett részt. S átalán minő csekély volt az ilyesek iránti részvét még 1835—36 körűi! Az egész síremlékre csak mintegy kétezer forint gyűlt be — az is váltó pénzben. Ezen 30 éven át meg-megujult ügyben ott vagyunk mégis, hogy Csokonainak nevéhez, érdemeihez méltó emléke nincs. Méltó emlék pedig csak országos lehet az egész nemzet költőjének tiszteletére. Egy negyed század csak egy temetői egyszerű pyramist tudott elővajudni, hogy tisztességesen álljon a sir Debreczen temetőjének többi sirkövei között. — Egy másik negyed század, 25 év, folyt le azóta, — s most újra föleleve- nittetik a Csokonai-emlék eszméje. A hozzáfogás- ban, mint az ügy története mutatja, nem nagy a dicsőség, mert valóban elégszer fölelevenittetett már. Fő az, hogy sikerrel hajtassák végre. Az újabb, 1861-ik kezdet pedig ismét nem sokat igér, s nem tartjuk egészen méltónak Csokonaihoz. Legméltóbbnak tartanók az országos fölkarolást, s erre nem legsikeresb mód, hogy Debreczen vegye kezébe az ügyet. Az országos emléknek Pesten az ország szivében kellene állania, hogy méltó helyét elfoglalhassa. Az emlékszobornak pedig itt méltónak kellene lennie a költőhöz és szeretett nemzetéhez. E czélra pedig nem látunk al- kalmasb módot, mint az egyenes adakozás útját, — mely legközvetlenebbül bizonyítja a részvétet, s legbiztosabban és gyorsabban vezet czélhoz. Nem azért mondjuk ezt, mintha inditványt akarnánk tenni e részben; mert egészen más kérdés, vajon időszerinti-e fellépni vele s komolyan sürgetni megkezdését és végrehajtását? Minden módok közt legkevésbbé tartjuk czélra vezetőnek és méltónak azt, hogy irodalmi művek tétessenek vásári czikkekké a czél előmozdítására. Egyátalában nem emeli irodalmunkat, ha a közönséget akármivel arra szoktatjuk, hogy ne a belbecsért, vagy szellemi szükségeihez képest, hanem bármi más czélból vásároljon könyveket. Különösen pedig nem méltó egy költő emlékéhez, ki oly buzgón s sikerrel fáradott az irodalom emelésében, hogy épen az irodalmi müvek alárendelt fontosságúvá tételével sülyeszszük az irodalmat az ő nevének palástja alatt. Csupán csak egy mentheti az ily vállalatokat: ha vagy a jeles költő szükségessé vált uj kiadása által vonatván be a közönség az adakozásba, egyszersmind a költőnek mintegy házi emlékét nyeri mindenki a becses müvekben, vagy a mi már nem oly méltó, de mindenesetre menthető gyűjtési mód, ha a legjelesb élő irók lehető legszebb müveikből fonnak egy koszorút, melyet egyszersmind a közönség is örömmel fogad. A „Csokonai Album,“ melynek jövedelme a költő érezszobrának felállítására fog fordittatni, nem felel meg e kívánalomnak. Mint irodalmi gyűjtemény nem oly becses, hogy irodalmunkban, még a mostani szegény állapotban is, nyereségnek, a költő nevéhez csak némi arányban állónak tekintenék. Ismertebb s ismeretlenebb irók nevét látjuk a számos vers és nehány beszély alatt, — a müvek magok egymáshoz arányitva kisebb nagyobb értékkel birnak; — de legjelesb Íróink nevét s a jeles műveket hiában keressük a költői részben. A szerkesztő, Kulini Nagy Benő ur, fölemlíti „azon hidegséget, melylyel a jelenkor jelesb irói viseltettek a nagy költő iránt, midőn a tervezett
