Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

580

laposság az ige után: „hogy mily“ — „hogy mennyi“ — „hogy mikor“ — „hogy meddig“ — „hogy ki“ — „hogy mi“ — „hogy merre“ s számtalan hasonló kifejezés, mely szélűbe pongyoláskodik,még kötött beszédben is. „Látom, hogy mily boldog vagy“ mivel több vagy szebb ennél : „Látom, mily boldog vagy?“ „Nem tudom, hogy mennyiért adják“ — „Nemtudom,mennyiért adják.“ „Hallottad, hogy ki holt meg? hogy mi újság?“ épen oly érthető de sokai elevenebb igy : hallottad, ki holt meg? mi újság?“ — Ezenkivül is van több módja kerülni a hogy-ok Összetorlását : de ha a szerkezet épen úgy kívánja, hogy e kötszó kétszer jojón egymás után, a bizony sohasem oly nagy stilisticai szerencsétlenség *).

A meg, el, le, fel stb. elöragok el nem választása, midőn el kellene őket választani, annyira komoly veszélylyel fenyegeti szókötésünket, hogy keveslem a tréfás : „piha ördög“ öt, melylyel Brassai e tárgy fe*) Köztudomás szerint íróink, a hogy pocsolyáját Icerü- lendök, egyik mentőeszközül a latinos participium bocsko- rát kötötték fel. Jól van, az idegen bocskor elég kényelmesre tágult. De újabb időben — szinte átallom kiirni — oly iró is akad, ki nem tud élni e részesülővel. Például a fönebbi mondatot igy szerkesztené : „íróink (többes szám), a hogy pocsolyáját kerülendő“ (egyes szám). Tehát magyar ró nem tudja a magyar „syntaxis convenientiae“-t. Nem okára oda jutunk, hogy jól lesz magyarul : „ezek a köny- ek drága.“ Hanem úgy kell nekünk, miért veszünk be oly zólásmódot, melyre nincs született nyelvérzékünk !

lett elsuhan. Nem kevesebbről van sző, uraim, mint egy syntacticai formának teljes kiküszöböléséről az önök divatos: „eldönteni fogjuk, megvizsgálni lehet“ stb. szófüzése által. Hisz nem én figyelmeztetem először, hogy „elmondani fogjuk“ és „el fogjuk mondani“ határozottan különböző két szólam. Az első a mond-ra helyzi a súlyt : elmondani fogjuk“ nem például : „elénekelni.“ A második minden ilyes nyomaték nélkül fejezi ki, a legtermészetesebben, hogy „az elmondás meg fog történni.“ — Hasonló rontás az is, midőn közvetlen a határozó (adverb.) után, szükségtelenül, s a magyar nyelvérzék ellenére, magát az igét, nem annak előragját, teszi valaki. „Mondtam, Írja le, s szépen Zeirta,“ — ez a természetes szórend. E helyen divatba jött, vagy kell vagy sem, mindig az igére sulyositni a határozót; tehát a fönebbi példában; „mondtam, Írja le, és szépen irta le.“ Pedig ez egészen más árnyalat. De úgy látszik, a szócsintan már nem elég rontani a nyelvet, „mond-csin-tan“ is kell, hogy syntaxisunk tönkre jusson. Egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsökének, azok rombolása köny- nyebben pótolható : de a szókötési formák azon nemesb ereket, csatornákat képezik, melyeken a fa éltető nedve kereng : duljuk fel, — és a fa nem lesz többé!

A. J.

(Folytatjuk.)

BELIRODALOM.

CSÖKÖN AI-ALBUM. Szerkeszti és kiadja Kulini Nagy Benő. (Ara 3 ft. a. é.) Pest, Ráth Mór bizománya. Nyomatott Debreczenben, a város nyomdájában, 1861.

Mindennek megvan a maga története : megvan Csokonai emlékszobrának is. A legrégibb időkig, t. i. a költő szomorú haláláig lehet visszavinni, mely 1805-ben, január 20-ikán esett. Mint sok egyébnek, úgy ezen emlékszobornak története is nagyon primitiv állapoton kezdődött. Egyszerű fejfa, egy rá szögzett deszkadarab, s e deszkadarabon ősi szokás szerint latin epitaphium. Ennyiből állt, hagyományaink szerint, a Csokonai emlék ügye kezdetben. Ezt is Dombi Mártonnak,

j Csokonai igen érdemes barátjának köszönhetjük, j kinek ha módja nem volt kőbe, érczbe vésetni a haza egyik jelesét szépen magasztaló latin sorait, legalább holt fára irta a „Hic jacet Ovidius, Vir- gilius, Horatius, in Michaele Vitéz Csokonai“-t, s még sok más antithesises magasztaláét, mely már ma csak papíron van megörökitve; mert a deszka régóta eltűnt a szép sorokkal együtt, melyeknek főbecsét az alattok nyugvó adá meg.

A költőnek, ki már életében a nemzet ked- vencze volt, számos évig csak ily mulékony emléke állott a valóságban. De az emlékek dolgában való részvétlenség még szomorúbb példáját hozhatjuk föl. A költő halála után kevéssel, még 1806-ban, Kazinczy nemcsak buzdító szavakat in