Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
579 fejez ki, mely valósággal „la/caiik.“ E szerint a nép ily esetekben a szenvedő lényegét fejezi ki, de a szenvedő formája nélkül. Minden esetre annyit mutat ez, hogy a szenvedő lényege nem idegen a nyelvtől, legalább a szókötés némely formáiban; de az activától külön forma hiányzik rá; mert ha a tat-tet egyidejű alak volna a nyelv teremtődzésé- vel, a nép használná azt, midőn passiva kitételre szorul. Menjünk tovább. — Van még ma is nehány igénk, mely a puszta ik hoz- zátoldása által közép, vagy szenvedő értelmet nyer. Tudnivaló, hogy az ik-es végzet csupán némely idők némely személyeihez járul : a többi minden idő és személy az activa idomot használja közép (vagy talán szenvedő) értelemben. „A cseléd el tört egy poharat ; eltört a pohár,“ amaz cselekvő, ez közép, semmi különbség a formában. „Az ember nem hallott semmit; mert a zaj miatt nem hallott (hallszott, hallatszott is) a szó.“ Első esetben az igetö : hall — tör; másodikban hallik — törik; de az iktelen végzetek merőben a cselekvő idomot tartják oly középidői értelemmel, melyet keskeny árnyalat választ el a szenvedőtől. Ilyen még az old — oldik, szeg — szegik (szárnya szegik) s egy pár ezenkivül. Ilyen forma a bir is, melynek ikes alakját ugyan nem ösmeri a népnyelv; de igen közép jelentését cselekvő formában. „Rósz kézre hirt ez a jószág“ majdnem annyi, mint: „jutott.“ De ikes alakját is fölleljük a régibb nyelvhasználatban, például Kádárlstván históriájában, melynek népies eredete (katona Írhatta) megerősiti bizalmunkat, hogy itt az élő népnyelvvel van dolgunk, nem irodalmi erőszakkal. Azt mondja t. i. „Mindjárt a város is pogány kézre biré^;“ mi tisztán mutatja, hogy bir és birik épen úgy áll egymáshoz, mint : tör — törik, hall — hallik, old — oldik. Ha e nehány példa, ha a részesülőnek úgy cselekvő, mint szenvedő értelemben használása, ha az at-et formának e mai na pig idegenszerűsége a nép nyelvben s mind a mellett a passiva lényegének némely szólásokban ma is fönléte feljogositna bennünket ily hypothesisre; tekintetbe vévén azt is, hogy minél feljebb megyünk a nyelvtörténetben , annál egyszerűbb eszközökhöz látjuk a nyelv alkotó szellemét folyamodni: azt kellene állítanunk, hogy a magyar nyelv ai ra nézve, hogy a cselekvő igetöt középpé, vagy szenvedővé változtassa, elégnek tartotta csupán -ik végzetet toldani hozzá. E szerint, a mely idők ik nélkül formálják személyeiket : ott a cselekvő, és szenvedő vagy közép szóidom közt semmi különbség nem volt. így már nem volna szükség a halotti beszédbeli adott-ra nézve a tolihiba nagyon ruganyos mentségéhez folyamodni; hanem egyszerűen azt mondhatnék, hogy valamint (részesülőben) „adott szó“ ma is annyi, mint adatott szó :“ úgy régen a : „kinek adott hatalm“ (a jelentő múltban is) annyi volt, mint ma : „kinek adatott hatalom;“ a mint hogy „nem hallott a szó“ ma is közel ezt teszi : „nem halhatott.“ — Mind ebből nem azt akarom kihozni, hogy állítsuk vissza a szenvedőnek ily egyszerű módon képzését; mert ez, a felhozott példákon kívül, most már még idegenebb volna a nyelvérzéktől, mint az at-et forma; hanem azt aka- rám világositni, hogy a passiva lényege at-et nélkül is megvan s megvolt a nyelvben, s hogy az utóbbi formát, legalább a részesülőkben, ma is bizvást elkerülhetjük : az „adott szó szentsége“ helyett nem szükség „adatott szó szentségét“ mondanunk; sem az „Írandó könyvet“, túlságos szenved- tetni akarással, „iratandóvá“ csavarnunk. Használjuk-e, s hol és mennyi részben, az irodalmilag nagyon meghonosúlt at-et pas- sivát : azt ezen futó jegyzések el nem dönthetik : csupán figyelmet akarók gerjeszteni, hogy az állítás, mely szerint a magyarban teljességgel nincs szenvedő, nem látszik előttem alaposnak. Tisztelt munkatársunk méltán kel ki nehány oldalvágásban a stilisticai felkapások ellen. Mellőzve a ez és c meddő vitáját, teljes igazat adunk neki a hogy kerülgetése dolgában. Mirevaló ez? Hát baj az, ha a hogy kétszer is jő egymás után? Vagy szebb a mikép, miként, miszerint, mely sohasem adja vissza a hogy értelmét? Van a hogy elhagyásának magyarban igazi népies módja, melylyel az irodalomban mai nap ritkán találkozunk. „Mondtam anyám, házasíts meg“ — íróink a világért sem eléglenék igy, hanem szép laposra puhítanák : „mondtam anyám, hogy házasíts meg,“ vagy talán ettől sem borzadnának vissza : „mondtam anyám, miszerint házasíts meg!“ — Szintily 37*
